Mint ahogy a hulladékot térfogatának sokad részére zsugorítják a hulladékfeldolgozóban, mielőtt a lángok közé kerül. Vajon ő is olyan bűzt fog majd árasztani? – tűnődött az öreg, de ez a gondolat nem volt elég konstruktív. Az aluljáróból ki kell jutni. Ez az egyetlen dolog, amire koncentrálni kell, a tudatszűkület határáig, ha nem akarunk itt helyben meghalni; az összes erejét megfeszítette. Ami nem volt sok: azt hitte, rohan, agya vészhelyzetre kapcsolt, lázasan tervezte a mozdulatokat, küldte az információt, ingerületek indultak rohanvást az extrapiramidális pályákon át a idegdúcokhoz, azok gőzerővel dolgoztak, az öreg elméje megállás nélkül bonyolult geometriai számításokat végzett, emelte az öreg térdét, gördítette a talpát az aluljáró kövezetén.

Valójában azonban csak vonszolta magát.

Mint egy lassított felvétel, minden emberi elképzelést alulmúló sebességgel közeledett a lépcsők felé, roppant, heroikus erőfeszítéssel, mintha puszta kézzel egy IFA teherautót, vagy még inkább egy negyventonnás kamiont vontatna; nem törődött semmivel. Nem vette észre, hogy a mellé surranók elveszik a tárcáját, mint ahogy nem érzékelte azt sem, hogy a kétoldalt elrohanók időről időre oldalba taszítják: a csigalassúsággal közeledő lépcsőkre összpontosított, s hogy a lépcsők tetején, legalábbis ebben reménykedett, várja őt a fény, a napvilág, amely talán megszánja őt, és levegőt juttat a tüdejébe, oxigént a vérébe, s ott majd, a néhány lépésre lévő ABC-ben cserepes ajkát ásványvízzel nedvesíti meg. Mindenesetre a fogyó, szűkülő aluljárót maga mögött fogja hagyni, s onnan csak megtesz száz métert, és otthon van.

A száz métert egy óra tíz perc alatt tette meg.

A földszinti szoba-konyha ablakát kitárta, a meleg áradt befelé, de az öreg nem bánta, tüdeje levegőért sóvárgott, s azt hitte, odakint van. Az asztalán fekvő gyógyszerre bámult; emiatt van az egész. Betalocot kellett volna szednie; illetve igazából Nebiletet, de az orvosnál nyár elején megint kisírta, hogy írják fel a régi bétablokkolóját. A második infarktusa után, közelebbről meg nem állapítható okból, fölöttébb fázékonnyá vált (noha azelőtt a meleg viselte meg), telente három vastag zoknit húzott a lábára, egy számmal nagyobb mamusz kellett, hogy aláférjen; amikor azonban a körzeti orvosa szabadságon volt, és a helyettese a Betalocot átváltotta Nebiletre, a fázékonyság egy csapásra elmúlt. Nyár volt akkor is, az aszfalt ontotta a meleget, az öreg nem örült, visszatértek a hőség kiváltotta rosszullétek, hiába hogy naponta nyolcszor-tízszer is a konyhából kivezetett slauggal locsolta magát az apró erzsébetvárosi udvaron, szemét becsukta, fejét hátravetette; az élet még annál is nehezebbé lényegült, amilyen valójában volt.

Az öreg gondolt egyet, visszaíratta a Betalocot.

Nyaranta.

Télen Nebiletet kért megint; télen nem gazdaságos fázni, több gáz fogy, már ha le nincs zárva, sokkal több pulóvert, zoknit kell mosni, az ablakszárnyak közé hiába teszünk hurkát, a hideg behúz; behúz akkor is, ha Nebiletet szedünk, csak kevésbé érezzük; az öreg arra jutott, hogy őt olcsóbban lehet üzemeltetni télen az egyik bétablokkolóval, nyáron pedig a másikkal. De most már egy hónapja hiánycikk volt a Betaloc.

Nyilván mások is rájöttek.

Nyugdíjasok hada rohamozta meg a gyógyszertárakat, orvosok fülébe duruzsoltak, elvitték a Betalocot mind, ahogy télen a másik bétablokkolót; gázszámláson, vízóra-leolvasón csak nevettek.

Most azonban nem nevetett az öreg.

A szoba falai szűkülni kezdtek – mintha egy óriás nehézgép markolója, közepén ővele, kockává akarta volna a salétromos szoba-konyhát zsugorítani. Az ablak, legalábbis az öregnek ez az érzése támadt, kezdett becsukódni, noha szél se rebbent: a falak közelítettek az öreghez. Más kérdés, hogy egy szenvedő lény még inkább közelített. A szenvedő lény rendszertani besorolását tekintve szúnyog volt, iszonytató, repülőgépmodellrajhoz hasonlatos hangokat adott ki magából, változó hangfekvésben, érdeklődve az öreg orrhegyére ült, és megszúrta. „Anyád” – mondta az öreg, megütközve felugrott, az orrára csapott, és hajkurászni kezdte a szúnyogot.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa

Kapcsolódó cikkek: Kukázunk még egy énekest | Optikai szálak a szemünkben | Körös-völgyi vízi világ | Néhány szó a szamizdatról | Sztárnak születtem!