Az édesvíz a nem túl távoli jövőben értékesebb lesz, mint az olaj. A Föld vízkészletének mindössze 2,5 százaléka édesvíz, amelynek hasznosítható része mindössze 0,6 százalék. Több mint egymilliárd embernek már ma sincs tiszta, egészséges ivóvize. A magyar EU-elnökség központi témája a víz lesz. A jövő stratégiai kincséből Magyarországnak bőven jutott – de egyelőre nem nagyon tudunk vele mit kezdeni. Évente több balatonnyi vízmenynyiség folyik ki az országból hasznosítás nélkül. A globális felmelegedés egyre szélsőségesebb időjárást hoz: árvízre, belvízre aszály következik – nemritkán ugyanabban az évben. Szerencsére rengeteg a víz, de gazdálkodni kellene vele – ez azonban olyan összetett folyamat, olyan mélységű együttműködést igényelne, amilyen még sohasem létezett. Sőt, az utóbbi évtizedekben a közhaszon és a közösségi érdek hagyományos formáitól is elszoktak az egyéni érdekérvényesítésre és rövid távú haszonszerzésre szocializált mai nemzedékek.

Az ember el tud vándorolni a nagyvárosokba, ha vidéken képtelen megélni – a természet nem. Ami a Körös­völgyben adottság és lehetőség, az nem vihető el Budapestre. A vízgazdálkodás, a halászat, a hal­tenyésztés, az öntözés, a rizstermesztés, a természetvédelem, az idegenforgalom helyhez kötött. A komplex vidékfejlesztés konkrét tájakhoz kötődik – ennek szemléltetésére rendezték meg nemrég Szarvason a Magyar Nemzeti Vidéki Hálózat (MNVH) ötödik országos fórumát. A tanulmányúton látottak hatására fotós kollégámmal visszatértünk a 17,5 ezer lakosú Békés megyei kisvárosba, hogy beszélgessünk a vízhez kötődő világ szereplőivel.

A Körösökön olyankor lesz árvíz, ha a romániai, bihari hegyekből induló árhullám a Tiszán is nagy vizet talál. A békésszentandrási duzzasztóműnél találkozunk Farkas Istvánnal, a Körös­vidéki Környezetvédelmi és Vízügyi Igazgatóság szarvasi szakaszmérnök­helyettesével.

– A holtágakat az idén is feltöltöttük azöntözéshez, de aztán váratlanul megjöttek a májusi nagy esők. Több ezer hektár szántóföld került víz alá. Muszáj volt szivatytyúzni.

Tavasszal óriási költséggel eltávolítják a vizet a térségből, pedig augusztusban nagy szükség lenne rá. Vízügyi szakemberek szerint 825 millió köbméter vizet lehetne tárolni a Körösök völgyében – ahhoz azonban jelentősen meg kellene változnia a jelenleg főként búza- és kukoricatermelő, külterjessé visszafejlődött mezőgazdaságnak.

– A belvíz olyan víztöbblet, amely rosszkor van rossz helyen – mondja Bozán Csaba, a szarvasi Halászati és Öntözési Kutatóintézet (HAKI) tudományos munkatársa.

– Az Alföldön 1,8 millió hektárnyi szántóföldet veszélyeztet a belvíz, ebből mintegy 150 ezer hektár körülbelül ötéves gyakorisággal a víz alá is kerül. Magyarországon 42 ezer kilométernyi földmedrű csatornahálózat van – hosszabb, mint az Egyenlítő. Ha ez a rendszer jól működik, rövid idő alatt kivezeti az országból a vizet, de ha pár hétig nem esik az eső, máris aszály lesz.

– A talaj tárolókapacitása óriási lenne,de a mélyművelést mellőző mai agrotech­ nika erősen rontja a szerkezetét – folytatja Bozán Csaba. – Az eke- és tárcsatalpak nyomása miatt a felszínhez közel vízzáró réteg képződik, és a többletvíz nem tud leszivárogni. Sokat segítene, ha a gabonatermelőket rá tudnánk venni, hogy legalább háromnégyévente mélyszántást alkalmazzanak.

– Sok üzemanyag fogyna – jegyzem meg.

– Talán lehetne ilyen célra agrártámogatást adni – feleli Bozán Csaba. – De nem kizárt, hogy anélkül is megérné, hiszen sokkal biztonságosabb lenne a termelés.

Hiába hosszabb a belvízelvezető hálózat, mint az Egyenlítő, sok helyen mégsem folyik el a víz, mert a csatorna túl sok kistulajdonos földjén vezet keresztül. Az egyik beszántja, a másik hagyja elgazosodni – a mai jogszabályok szerint a többség nem kényszerítheti rá a kisebbséget, hogy a közös érdeket tartsa szem előtt. Valentinyi Károly, a HAKI gazdasági főigazgató-helyettese szerint a mai birtokszerkezet az öntözés viszszaeséséért is okolható. A leépülés másik oka, hogy az öntözővízért fizetni kell, de az ára köszönő viszonyban sincs a valóságos költségekkel.

– Monopolhelyzetben vannak, akik azöntözővizet szolgáltatják – mondja Valentinyi. – A tisztán öntözővizet használó rendszereket azoknak kellene működtetniük, akik maguk is öntöznek. A víz ugyan nekik sem lenne ingyen, de ők a tényleges költségekből kalkulálnák ki az árat, nem pedig az elérni kívánt profitjuk alapján, mint a jelenlegi szolgáltatók.

Az Arborétumhoz vezető útra odalátszanak a rizsföldek, amelyek szintén szerves részei a Körös­völgyi vízi világnak. Ha nagy a csapadék, az elárasztott parcellák egy részén kézzel vetik a rizst, mert nem tudják a talajt kellőképpen előkészíteni. Ahol biztonságosnak látják, körmös kerekű kis traktorra szerelt géppel szórják a magot a vízbe.

– A magyar rizstermelők tőlünk vásárol­ják a vetőmagot, mi pedig szeretünk jót kiadni a kezünkből – mondja Molnár Orsolya telepvezető. – Lassan már olyan kevés rizst termelünk Magyarországon, hogy turistalátványosság lesz a telepünk. Az idén is jelentkezett egy gimnáziumi osztály, hogy a kiránduláson megnéznék a rizstermelést.

– A fogyasztóknak egyszerűen csak azttudom mondani, hogy a magyar a legjobb ízű rizs a világon! – állítja Valentinyi Károly. – Nem azért, mert a termelők olyan jók, hanem a talaj és az éghajlat miatt. Évente mintegy 60 ezer tonna rizst fogyasztunk el – ennek alig tíz százaléka hazai. Korábban 50 ezer hektáron is termeltünk, mára ez visszaesett 3200 hektárra.

– Volna lehetőség a hazai rizstermelés növelésére, de ahhoz gyengébb forintra és valamivel patriótább gazdaságpolitikára lenne szükség – folytatja Valentinyi.

– A forintárfolyam leginkább arra jó, hogybejöjjön az olcsó import, és kiszoruljon a hazai áru. Amíg a nagy áruházláncok központja nem Magyarországon, hanem Francia- vagy Németországban van, addig a nyereség odaáramlik, és ott döntik el, hol fektetik be újra.

– A nagyvilágban nagyobb híre van amagyar haltenyésztési kultúrának, mint idehaza – mondja Dankó István halszaporító magángazdálkodó. – Az 1970-es, 80-as években talán túl sok embert tanítottak meg itt, Magyarországon a mesterséges halszaporítás fortélyaira. Ez a legnagyobb dobás a szakmában. A magyar szakembereket még ma is szívesen fogadják bárhol a világon.

Dankó István nemrég adta el az előnevelt süllőket – három-négy centiméteresek voltak. A haltenyésztők is felbontják a folyamatot fázisokra: van, aki keltet, más előnevel, megint más áruhalat állít elő. Aki mindennel akar foglalkozni, az elvész a részletekben, mondja a gazda, aki 80 hektáron gazdálkodik. Mind halastó, nincs közte kukoricaföld egy négyzetméter sem.

– Korábban a pontytenyésztés a takarmánykukoricára és a búzára épült – azért volt a tavi hal zsíros és jellegzetes ízű – folytatja Dankó István. – A gazdasági abrakon nevelt hal ellustul, ha megkapja a takarmányt. Ma már a természetes tápanyagokat szaporítjuk el a vízben. A planktonnal táplált hal olyan, mint a tanyai csirke vagy a ridegen tartott marha: szárazabb a húsa, jobb az íze.

Bár kismértékben nő a fogyasztás, kevés halat fogyasztanak a magyarok, annak jó része is importból származik. Sült hal és ha­lászlé – a legtöbben csak ezt a kétféle halételt ismerik. Sokakat zavar, hogy a hal szálkás – a legtöbben pedig nem tudunk filézni. Bozánné Békefi Emese, a HAKI Szaktanácsadási és Információs Központjának vezetője úgy látja: meg kellene tanítani honfitársainkat, hogyan lehet minél több egészséges halételt készíteni.

– És maga? Gyakran főz halat? – kérdezem.

– Gyakran – válaszolja. – Nem muszájtúlbonyolítani: ahol a szakácskönyv azt írja, hogy tegyünk csirkemellet, oda halfilét teszek. Még mindig nagyon jól sikerült.

A Körös-völgy élővizeit közösen használják a horgászok és a halászok. Nekik leginkább egymással van vitájuk, hogy kinek a pénzén mennyi halat telepítettek a vízbe, és azt ki fogta ki végül. Az áruhalat számlára kellene eladni, a pecásoknak pedig precíz horgásznaplót vezetniük – de nem mindenki tenné a kezét a tűzbe, hogy pontosak az adatok. A legtöbben mégis az orvhalászokra mutogatnak, akik telepítés után akár egy nap alatt is tonnaszámra emelik ki a halat a folyóból. Ez rontja a holtágrendszer idegenforgalmát, amely főleg a horgásztatásra épül.

Az élővizek halállománya megritkult, és a fajtaválaszték is szegényes.

– Ez azért van, mert mindenki inkábbkifelé akar venni a vízből, mint beletenni – véli Farkas István vízügyi szakaszmérnökhelyettes.

– A legtöbb horgász pontyot szeretnefogni – mondja Györe Károly tudományos munkatárs. – Az előnevelt pontyot viszonylag olcsón, kilogrammonként 600 forintért lehet megvásárolni. Telepítés után gyorsan lehet horgászni, de ki is fogy hamar. A vízben viszont elszaporodnak a másodrendű halfajok, például a keszeg, amit kevésbé kedvelnek a horgászok. Külön kategória a törpeharcsa, amely már annyira elszaporodott a Körös­völgyben, hogy egyenesen tilos visszadobni a vízbe, ha valakinek a horgára akad – inkább vigye haza a macskának. Próbálkoztak azzal, hogy őshonos, kiváló húsú kecsegét telepítsenek, de ez nem túl jó üzlet a horgásztatóknak, mert a tenyésztett kecsege kilója 1500 forint, és évek kellenek hozzá, mire kifogható lesz.

A természetvédők általában haragszanak a haltenyésztőkre. A halastavakat még az Európai Unió vízkeret-irányelve is szenynyezőforrásnak tartja. A tenyésztés többféle lehet: az extenzív formája egyszerű halastó, amelynek egy része lehet elkerített, takarmányozott tenyésztőhely, más része viszont horgásztó. Az afrikai harcsákat medencében tartják, ahol szinte forr a víz – egy köbméterben 400 kilogramm hal és 600 liter víz van. Ezt a fajtát azért kedvelik a kevés halat fogyasztó magyar piacon, mert nincs benne szálka. A kutatók próbálkoznak más, nem őshonos fajokkal is: például a lapátorrú tokkal, amely kizárólag planktonnal táplálkozik. A teste nagy, a húsa minőségben és árban a kecsegéhez hasonlítható, ikrája kaviár minőségű.

– A környezetvédelem és a természetvédelem lobbiereje megnőtt az utóbbi időben, de a gazdaság teljesítőképessége nem erősödött ezzel arányosan. Nem lehet egy gyengén felszerelt, tőkeszegény gazdaságra ráengedni a csúcstechnológiára szabott természetvédelmi jogszabályokat. Fokozatosságra van szükség: hiába teszik 140 centire a mércét annak, aki még csak 120-ra képes ugrani – mondja Valentinyi Károly.

Ezer Ádám, a Körös–Maros Nemzeti Park programvezetője szerint azonban mind gyakoribb a kompromisszum.

– A víz a földi élet alapja. Az élőlények –köztük sok fokozottan veszélyeztetett faj – azonnal birtokba vesznek minden vízfelületet, amit találnak. Különösen aszályos években igaz, hogy csak ott marad meg a víz, ahol az ember mesterségesen létesít tavakat – magyarázza Ezer Ádám. – A madarak odaszoknak a tóra, amit a gazdálkodó azért hozott létre a préri közepén, hogy pénzt keressen vele. A madarak után jönnek a madarászok, akik örvendeznek, hogy egyre újabb fajokat lehet ott megfigyelni. Aztán letelepszik egy fokozottan védett faj, például a vörösgém, és elkezd költeni. Előfordult, hogy erre a vehemensebb természetvédők kijelentették: mostantól ez fokozottan védett terület, ezután mi mondjuk meg, mit csinálhatsz a halastavaddal, mit nem. Mire a halasgazda háborgott, hogy sosem jött volna ide a vörösgém, ha ő nem csinál tavat a pusztán. De a hatóság enged, ha a gazda vállalja, hogy nem a fészkelési időben irtja a nádat, és madárvonulás idején nem engedi le a vizet minden tóból.

A kiváló stratégiai adottságok kihasználásához megfelelő vidékpolitikára és a helyi gazdaság tudásalapú fejlesztésére lenne szükség.

– Mára a HAKI maradt az agrártárcaegyetlen kutatóintézete, amely nem a fővárosban vagy a környékén van, hanem ott, ahol szerintünk lennie kell: a vizes élőhelyek közelében – mondja Váradi László, a HAKI főigazgatója. Fennmaradt egy olyan kutatóműhely, amely alapja lehet a térségben a komplex, XXI. századi tudásra, innovációra alapuló helyi gazdaságnak.

– Valaha azért kutattunk, hogy fölfedezzünk valami újat – folytatja az igazgató. – Aztán a gyakorlati alkalmazások felé fordultunk. A legújabb paradigma szerint a társadalom érdekében dolgozunk, és nemcsak a haltermelés, a minél hatékonyabb módszerek és technológiák kutatása a feladatunk, hanem az élelmiszer­ biztonság, a környezetvédelem szempontjainak egyeztetése is. A laborunk például szolgáltat a halasgazdáknak, akik részt vesznek a kísérleteinkben, támaszkodnak az általunk összegyűjtött információbázisra. Az intézet egyfajta katalizátor a térségben: külföldre járó, nyelveket beszélő, fiatal emberek dolgoznak nálunk, akik itt élnek, részt vesznek a helyi közéletben. Nemcsak a kutatási témájukban jók, hanem abban is, hogy a világ sok tájáról való tapasztalatainkat felhasználva közös jövőképet alakítsunk ki. A HAKI hatása is közrejátszik abban, hogy a haltermelők a tavaik vizes élőhelyként, a biodiverzitás fenntartójaként vagy a vízgazdálkodásban, illetve az idegenforgalomban vállalt szerepével már nem kizárólag a magánprofitot, hanem a közhasznot is szolgálják. Legyenek egészségesek a vizeink, együnk több halat, éljünk egészségesebben, legyünk versenyképesek – ha ezt a sokféle feladatot teljesíteni tudjuk, akkor az intézetünk életminőség­javító központtá válik.

A Dél-Alföld, amelynek Békés a legszegényebb megyéje, az Európai Unió 254 régiója közül a 242. helyen áll. Békés megyéből az utóbbi nyolc évben 30 ezer ember költözött el.

– Az európai vidékpolitikának nem szabad hagynia, hogy a lakóhely hátrányba hozzon. Nemcsak a nemek és etnikumok, hanem a lakóhelyek közötti esélyegyenlőtlenséget is csökkenteni kell! – mondta az MNVH szarvasi fórumán Glatz Ferenc akadémikus, a szervezet elnöke.

Babák Mihály, Szarvas polgármestere hozzátette:

– Mi itt akarunk élni, de nemcsak a munkában, hanem a jövedelemben és az életminőségben is fel akarunk zárkózni az unióhoz.

Kapcsolódó cikkek: Kukázunk még egy énekest | Optikai szálak a szemünkben | Meghalni sem lehet | Néhány szó a szamizdatról | Sztárnak születtem!