Csak a szökőkút segített az e heti moszkvai kánikulában

REUTERS - Denis Sinyakov

Az előadás premierje ez év január 29-én volt, Csehov születésének 150. évfordulóján. Rendezője: Dmitrij Krimov, aki az azóta botrányos körülmények között nemcsak színházának, de Moszkvának, sőt egész Oroszországnak hátat fordító (ténylegesen: emigráló) Vasziljev társulatát és színház­laboratóriumát átvette. Krimov a Csehov előtti tiszteletadást színházi diadalmenetként képzelte el és vitte színre egy − divatbemutatók kifutóját idéző − színpadon, amelyre futószalagot szereltetett. A folyton mozgó, hol felgyorsuló, hol lelassuló futószalag­ színpad két oldalán helyezkedik el a közönség, amely tapssal jutalmazza a futószalagra lépő újabb és újabb tetszetős történelmi és kulturális „divatmodelleket” és attrakciókat bemutató színészeket (nyolcvan színész lép színre háromszáz jelmezben, sok­sok jelenésben és jelenetben).

Krimov Tararabumbiája úgy hat, mintha egyenesen az 1920-as évek – klasszikus színdarabot, vásári komédiát, operettet, bohóctréfát, filmet, bábjátékot, cirkuszi attrakciót, jazz bandet összekeverő – excentrikus színházának létrehozója, Grigorij Kozincev vitte volna színpadra, de közben az 1939-ben kivégzett Mejerhold vette volna át tőle a rendezést a túlvilágról, és az excentrikus életrevüt buffomisztériummá, danse macabre­ rá változtatta volna át.

A felvonuláson ott van mindenki, aki a színház – a csehovi színház, az orosz életszínház és a szovjet történelmi Theatrum Mundi − világában számít: ott vonul a Három nővér és a Cseresnyéskert népes szereplő­ gárdája, a „kutyás hölgy”, Csehov saját életének szereplői, állatok és artisták, a testvéri Shakespeare­ország küldöttei, egy népes delegáció a velencei karneválról, a 30­as évek felvonulásainak szovjet pilótái és tornászai s így tovább a végtelenségig. Az előadás-attrakciónak címet adó hangutánzó szó − „tararabumbia” − egyébként a Három nővér IV. felvonása végén hangzik el. Az alkoholista öreg orvos, Csebutikin dudorássza jókedvében: „Ta­ra­ra­ bumbia! –Az élet bomba jó!”

A futószalagra helyezett Nagy Menetelés haláltáncjellegét nemcsak a le nem álló és a szereplőket mindegyre ugyanoda − a vég roncstemetőjébe szállító – futószalaggyászszalag vigasztalan körforgása érzékelteti, hanem Csehov hatalmas, papírmaséból készült vagon­ koporsója is: mintha az egész futószalagra lépő tarkabarka sereglet, folyvást megfeledkezve róla, hogy gyászmenet volna, s ezt a koporsót kísérné. Csehov, mint ismeretes, egy németországi szanatóriumban halt meg, és koporsóját hűtővagonban szállították Moszkvába, melynek zöldre mázolt tolóajtaján ez a nagybetűs felirat állt: OSZTRIGA (így vonszolják be most a színpadra is). Mivel a pályaudvaron megjelent alig százfős tömegből senki nem gondolta, hogy a koporsó ebben a vagonban van, a Mandzsúriából egyidejűleg hazaszállított Keller tábornok koporsója után indultak el, módfelett csodálkozva rajta, hogy Csehovot katonazenekar fogadja. Az előadás-felvonulás is ennek a katonazenekarnak a színre, pontosabban futószalagra lépésével veszi kezdetét. Amikor a tévedésre fény derült, a tömegben többen nevetni kezdtek. Minden úgy történt tehát, akár egy Csehov­darabban: a „nagy ember” halálának fennköltségét, a gyász pompáját az „osztrigás vagon” és a „koporsók elcserélése” komédiába, groteszk szomorújátékba fordította át.

A Tararabumbia azonban nemcsak a színházi szakma Csehovnak szóló tiszteletlen tiszteletadása, hanem halálmisztérium, sőt történelemfilozófiai példázat is, amely „a történelem futószalagára” szerelt Orosz­országról szól. A futószalag egyre gyorsul, az ország azonban egy helyben áll, pontosabban: egy helyben menetel. Akkor is, amikor épp a leggyorsabban kapkodja a lábát. Mert sohasem a társadalom, az emberek gyorsítanak, hanem az állam. Márpedig az állam csak a futószalagot tudja gyorsítani. A jelmezek és a színhelyek változnak, a futószalag és az előrehaladás nélküli mozgás abszurditása azonban marad. Oroszország egyelőre képtelen leszállni a futószalagról, nélküle mozdulatlanságba dermedne, és kezdetét venné a széthullás. Mozgatni kell, és mindig az államnak kell mozgatnia. Oroszország csak akkor megy, ha viszik. Viszi a futószalag. Ámde a futószalag mindig ugyanoda megy: a szakadékba.

RIA Novosti - Vyatkin Vladimir Tararabumbia a színházban és Tararabumbia az utcán. Moszkva dübörgő dinamizmusában van valami rettentően teátrális és hamis. Ahány utca, park, köztér, beszögellés és kiszögellés, annyi szupergiccses Ceretelli­szobor. Egész szoborparkok menetelnek már városszerte. Moszkva, ez a megapolisz, színre vitt, hivalkodóan mutogatott gazdagságával, az újgazdag bugrisság pompakedvelésével úgy hat ma, mintha maga Bajor Lajos, a giccskirály fantáziájának terméke, egyetlen nagy ta­ra­ra-bum, egyetlen gigászi Duna-parti Nemzeti Színház lenne: a Szépség Parádéja, amely menetelése közben letipor mindent, amit nem talál elég szépnek. (Ne feledjük: Anatolij Vasziljevet végül is a Moszkvát monumentális giccsparádévá átváltoztató milliár dos főpolgármester és milliárdos főszobrásza, Ceretelli által reprezentált „új középosztály” giccsízlésdiktatúrája üldözte ki Oroszországból.)

Még szerencse, hogy az államot egyelőre a szentpétervári puritánok kormányozzák, bár ahogy fogy a putyini állam szuflája, úgy nő szükséglete egy kis mediatizált ta­ra­ra­ bum, reprezentáció, pompa, látványosság iránt. A visszafogott, bürokratikus szentpétervári stílus a politikai reprezentáció színterein is kezd elmoszkvásodni­elkupecesedni. Mivel az orosz ortodox civilizáció egyelőre változatlanul képtelennek bizonyult legsajátabb értékeinek modern átfunkcionálására, egyre hangosabb a cintányérok csattogása, a dobok bummogása és a fanfárok harsogása, egyre diadalmasabb a vonulás, egyre látványosabb, színesebb a történelem futószalagján kigördült szuverén orosz demokrácia karneváli menete: „Ta­ra­ra­bumbia! Az élet bomba jó!”

Kapcsolódó cikkek: Kevin Costner cége elválasztja a víztől az olajat | Vissza Oroszországba | Az állandósult rémálommá vált penci lottóötös | Tenyérlevél-Moszkva | Tűz