Fotó: Kocsis Zoltán

– Kávé, likőr, minden, ami köll – versel a szagra Czabán rakodótársa, Orsós Sándor. A kukásautó garatjából rothadó növények, állati ürülék és oszló hús szaga nyomul felénk meg-megújuló, fülledt hullámokban. Czabán másfél, Orsós hat éve dolgozik kukásautón rakodóként a pécsi Biokom Kft.-nél, így rezzenéstelenül tűrik az edényekből kiáramló szagokat, időnként azonban az ő gyomrukat is megliftezteti egy „jól összerakott” bűz.

Kezdő kukás vagyok, ma állok először szemétszállító autó saroglyáján. Hajnali fél hatkor beöltöztem a Biokom Eperfás úti telepén a cégméregzöld és banánzöld vászonból varrt overalljába, és hallgattam a kollégák viccelődéseit.

– Főnök úr – szólt rám fülig érő szájjal egy huszonéves rakodó –, meg fogja szeretni a „büfékocsit”. Ha megkíván valamit, csak kóstolja meg.

Hatkor megindul a kukásautók konvoja. Pécs kertvárosi negyedében ismerkedhetek a szakmával. Családi házas övezet ez, a porták sokfélék: szerények, mértéktartók, túlméretezettek, csúnyácskák, ízlésesek, kivagyiak. A kapuk előtt 70 és 110 literes műanyagkukák, sorház kevés van, így a lakótelepeken használt 1100 literes konténerekből – amit a rakodók „bobbinak” titulálnak – tíz sincs a negyedben.

Az első fél órában figyelem a két Sándort. Czabán 32 éves, alacsony, izmos, szőke férfi, Orsós hat évvel idősebb, fekete hajú, átlagos testalkatú, szájában cigi, ha elszívja, fütyül. Mindketten gyorsak, határozottak. A porták kapuja elé állított kukák fogóját bal kézzel markolják meg, jobbal alányúlnak az edénynek, és egyetlen lendülettel válluk fölé emelik. Ezután a garatba döntik a kukát, s rázva-forgatva kiürítik, majd visszateszik a kapu elé.

Ritmusa van az egésznek: a kocsi gurul háztól házig, Orsós jobb, Czabán meg bal oldalon szedi a lábát. A húsztonnás jármű mindig úgy áll meg, hogy hátulja fél méterrel túlmegy egy szemetesedényen, ami mellett akkor már ott áll az egyik rakodó. Most épp Orsósnál fékez az autó hátulja, ő megmarkolja, lendíti, borítja és visszateszi az edényt, Czabán ez idő alatt előresiet, és mire melléje ér a jármű garatja, már ő markolja meg a saját edényét: lendíti, borítja, viszszateszi. Mindeközben Orsós elér a következő kukához.

A leírt módszer nem éppen szabályos. A kukákat ugyanis minden alkalommal a hidraulikusan mozgatott karokra kellene akasztani, hogy azok emeljék az edényt garat fölé. Ám ha ezt tennék – ahogy ők mondják: gépelnének –, akkor a duó a rájuk váró 718 kukával estére végezne. Az felérne egy munkalassító sztrájkkal. Kézzel emelve viszont déltájt befejezik a munkát, és mehetnek a szeméttelepre autót üríteni, majd irány az

Eperfás út. Fürdenek, öltöznek és kettőkor hazahúznak.

Néha azért nem lehet megúszni gépelés nélkül. A 70 literes kukákba általában 5-6 kilónyi hulladékot raknak, a 110-esekbe 8-10 kilót, ám az utóbbiakba néha belegyömöszölnek két-háromszor annyit: olyankor a rakodók a gépi karra akasztják az edényt, mert hajtani muszáj, megszakadni nem.

A flott tempó érdekében elkövetnek más szabálytalanságokat is. Amikor az edények 20 méternél távolabb vannak egymástól, akkor a rakodók felugranak az autó hátulján lévő lépcsőre, és úgy utaznak. A szabály szerint csak álló jármű lépcsőjére szabad felugrani, és amíg a jármű mozog, tilos landolni. Ezt talán a világ egyetlen városában sem tartja be soha senki. A mozgó járműre ugrálásban nem a kukánként megspórolt két másodperc a fontos, hanem az, hogy az ember munka közben ne lassuljon le. Mert a lelassult kukás nem kukás.

Amikor úgy érzem, hogy ellestem a kukaürítés mozdulatát, bevetem magam. Az edények emelése nem nehéz, de ürítéskor érnek meglepetések. Hol a kukák teteje nem nyílik, hol meg a beléjük tömörített szemét nem mozdul. Rázom, forgatom őket: mégse.

– Két hónap gyakorlás kell hozzá – biztat Czabán Sándor.

Öt perc elteltével úszom az izzadságban (pedig 20 fok sincs), újabb öt perc és már kapkodom a levegőt, fél órával később izmaim és ízületeim beremegnek. Ha a garat megtelik, társaim bekapcsolják azt a lapátot, ami az autó tartályába sajtolja a szemetet, s ettől bűzös löttyök csorognak a garatba. Amikor az autó gyorsít, a kocsi mögött ébredő szívóhatás a garatban összegyűlt, lucsokkal átitatott port az arcunkba csapja. A trutyi megköt izzadt homlokunkon.

Leszakad az eső, de tovább kapkodják a kukákat.

– Két napja se álltunk le, amikor reggel felhőszakadás volt – jegyzi meg Czabán. –Bőrig áztunk. Az esőköpenyünkben lassú a munka, azt sose vesszük fel.

A kukák gazdái mosolyognak, köszönnek Czabánéknak.

– Az emberek kedvelnek minket – mondja Czabán Sándor. – Kánikulában hideg szódával, citromos vízzel kínálnak, télen forró teával,máskor kávéval. Időnként sört adnak, bort, pálinkát, de szeszt nem szabad munkaidőben inni. Naponta szondáztatnak.

Tartja magát az a régi szokás, hogy év végén megajándékozzák a kukásokat.

– A lakótelepeken annyit se mondanak, hogy nyikk, de a családi házas városrészekben adakozók az emberek – mondta a 45 éves Csonka János, aki 1989 óta van a cégnél. – Amikor az év utolsó járatát csináljuk, becsöngetünk minden házba, boldog új évet kívánunk. Olyankor adnak kétháromszáz forintot, néha ezret, esetleg többet is. Havi 90–100 ezer forintot keresünk, az év végi ajándékból összejön még háromhavi bér. Azért adják, mert látják, hogy keményen melózunk és teljesítjük a kéréseiket. Sokszor odatesznek a kuka mellé egykét zsákot, és kérik, dobjuk be azt is. Nem kellene, de megtesszük.

A Biokom irányítói nem gátolják a borravaló elfogadását, ahogy azt sem veszik túl szigorúan, ha a kocsira több szemetet raknak fel egy-egy portán. Tudják, hogy időnként engedékenyeknek kell lenniük, mert ez jót tesz a cég imázsának. Amúgy az új autókonmármérni lehet, hogy egy portánmenynyi szemetet öntenek a garatba, ha valaki többletfuvart vállal egy kis mellékesért, lebuktatható. Hagyják. A szemétben turkálást viszont egészségi okokból tiltják.

A 41 éves Petrovics André például arról adomázott, hogy még az ezredforduló táján kiemelt a szemétből egy átnedvesedett lisztes zacskót, mert az elázott papíron átütött egy bankjegy színes rajza. Hétezer forint volt a zacskóban, nem vitte vissza a házhoz, többen laktak ott, tartott tőle, hogy túl sok gazdája lenne a pénznek. Pár éve meg egy festményt szedett ki a konténerből az erős felépítésű férfi. Azért dobták ki, mert festéskor ráment a diszperzit. Petrovics letisztította, és eladta 30 ezerért. Csonka János is talált már pénzt a kukákban, tíz-, meg tizenötezer forintot, emellett aranygyűrűt és kamerát. Ez azonban semmi a nyolcvanas évek végéhez képest.

– Akkor még nem tiltotta a cég a szemétbe nyúlást – idézte fel a múltat Csonka. –Kiszedtük a kenyeret, a fémet, az üveget, a fó liát, a ruhát. Mindre volt kuncsaft. Kerestünk a cégnél havi nyolcezret, a válogatással meg összehoztunk napi kétezret. Ma, ha nem tiltanák, akkor sem lehetne akkora pénzt csinálni, mert a sok guberáló után semmi sem marad.

Kukásnak lenni így is jó – állítja a rakodók mindegyike. Biztos a fizetés, és van még havi 12 ezer 800 forint étkezési jegy, évente 72 ezer forint üdülési csekk, 13. havi illetmény, pécsi buszbérlet, a gyerekekre beiskolázási pénz. Ezekért, és a borravalóért megéri. Petrovics André szerint azért is, mert barátkozhat az emberekkel, kint van a levegőn, és ettől szabadnak érzi magát.

Czabán Sándor 15 évesen az építőiparban kezdett dolgozni, segédmunkás volt, megtanult falazni, ablakot beállítani, vakolni, burkolni, alkalmazták is, ennek ellenére

30 éves koráig 200 bejelentett, nyugdíjalapot érő napja gyűlt össze. A fizetés el-elmaradt, vagy az ígértnél kevesebb volt, pedig neki három gyerekről kell gondoskodni.

– Itt  jó – mondja elégedetten. – Szeretem a munka minden mozdulatát, a hajtást, az esőt, a köszönő embereket. Ha rám fröccsen a rittyó, és bűzlök, csak röhögök.

A két gyermeket nevelő Orsós Sándor egy agrárcég marhatelepén dolgozott évekig – amikor beállt kukásnak, a kollégák rá is akasztották a Tehenész becenevet –, a fizetés neki is bizonytalan volt. Petrovics André viszont még 1993-ban azért cserélte kukásra a szakácsszakmát, mert az esti munka mellett keveset lehetett feleségével és öt gyermekével.

A kukásoké egy lesajnált szakma. Ez se zavarja őket. A 46 éves Füle Tibor azt az autót vezeti, amin a Czabán–Orsós kettős szolgál. A férfi 2002-ig – az azóta bezárt – pécsi külfejtésű szénbányában volt sofőr. Amikor idejött, két tini gyermeke szégyellte apja állását. Az itteni évek alatt 90 kilósról 130-ra erősödő férfi ma már legyint erre:

– Mindenkitől, tőlem is azt hallották: tanuljatok, különben szemetesek lesztek. Persze, hogy szégyellték az apjuk munkáját. Mára ez elmúlt.

A céghez nem könnyű bejutni. A Biokomnál 51 rakodó és 50 sofőr dolgozik. Önmagától senki el nem megy, évente két-három rakodótól megválnak, az elbocsátás oka általában az ivás, vagy a sok hiányzás. Az új helyekért nagy a tülekedés, van, aki évekig vár, mire felveszik.

– Kell a protekció is – vallja be Füle Tibor. – Engem a keresztanyám fia ajánlott be. Én viszont a feleségemnek szereztem itt állást, a szelektívhulladék-részlegnél.

Csonka Jánosnak hat rokona dolgozik kukásként: testvérek, féltestvérek, unokafivérek kommendálták be egymást. Aki így bejut, tudja, hogy helyt kell állnia, óvni kell az ajánló rokon szavahihetőségét.

Kellemetlenségekről alig beszélnek a kukások. Arra azért panaszkodnak, hogy a mögöttük leállni kényszerülő autósok időnként türelmetlenek velük.

– Kiabálnak, beintenek, elviselem – állítja Csonka János. – Ha viszont beszólnak, hogy igyekezz már te, cigány, arra berágok. Két éve összevesztem emiatt egy autóssal, az meg a cégnél feljelentett. Megúsztam. Van, aki a cigányozást is jól tűri. Tűrni kell, a kukások fele cigány.

Állok a kukáskocsi saroglyáján. Az utcaseprők rikkantva integetnek felénk.

– Nem ismerjük őket, de mindig odakurjantunk egymásnak – mondja Orsós Sándor.

– Nekik is a szemét ad megélhetést. Fogynak a kukák és a történetek.

– Tavaly egy öregúr megkínált pálinkával két kukást – meséli Füle Tibor, amikor megpihenhetek mellette a sofőrfülkében. – De az üvegeket összecserélte, és hipót töltött a poharakba. Az egyik kukás meghúzta, és ki kellett mosni a gyomrát. Fegyelmi lett belőle, de maradhatott. A szabályok csak a szeszt tiltják. Hipót inni szabad.

Kapcsolódó cikkek: A Fónagy–Podolák-tengely: nemzeti érdekek az energiapolitikában | Nem lassul az óceáni szállítószalag | Megbetegít a magyar civilizáció | Merész, de gyógyító operációk kellenek! | Tengelyferdülés igazolja a húrokat