Fotó: Kurucz Árpád

– Na, ha minden igaz, megérkezett Erős úr lába! – köszönti a krematóriumba faroló hullaszállító furgont az öltönyös-nyakkendős Jávor úr.

A Csömöri Sírkert és Hamvasztóüzem igazgatója ő. Mintha egy Hrabal-regényből lépett volna elő. Patent fiatalember, kora harmincas, szavakész, rutinos idegenvezetőként kalauzol körbe birodalmán. Csak most, a túra elején botlik a profizmus, ugyanis nincs velünk Erős úr lába. Onnan a félreértés, hogy amikor engedélyt kértünk a Budapesti Temetkezési Intézet illetékesétől, hadd kísérjük végig kórházban levágott végtagok és kioperált szervek útját, említettük: a Himalája-mászó Erős Zsolt téli balesete és amputációja idején jutott eszünkbe e bizarr idea.

Tisztázzuk a helyzetet. Közben a szürke egyenruhás alkalmazottak kiemelik a „szerveket és maradványokat” tartalmazó, lepedőkkel takart deszka koporsóaljat. A teremben oldalt fachos hűtők, a levegőben égett szőr szaga, csupán árnyalatnyi, épp csak rándul tőle a gyomor.

Pár órája, Budán, a Margit kórházban indult a napunk, az se volt szimpla.

Doktor Kaszás Ilona fogadott a patológián. Szigorú asszony. „Kell az ilyen, muszáj rendnek lenni”, ezt mondták rá beosztottjai, tisztelettel.

Azzal kezdte a doktornő, hogy szenzációhajhásznak, sőt perverznek minősítette a témánkat.

– Van, amiről tudjuk, hogy létezik, mégsem beszélünk róla nagy nyilvánosság előtt – ez rapid újságírói és emberi továbbképzésünk rövid összefoglalója. – Miért nem inkább a patológiák, a kórházak, esetleg a teljes egészségügy sanyarú sorsával foglalkoznak?

Aztán korrektül körbekalauzolt. Patyolattisztaság, csillog csempe, linóleum; formalinban, aminek formalinban a helye, hűtőben a hűtendő, naplózva még a naplózás is. A közhiedelemmel ellentétben nemcsak boncolások zajlanak a patológiákon, hanem szövettani vizsgálatok is. Itt nem centi, hanem mikron a mérce, terápiák, életek múlnak a diagnózisokon. A kórház osztályairól lekerülő mintákból preparált fél gyufásdoboznyi „blokkokat” ötven évig őrzik, az azokból készített metszeteket egy évtizedig. A szervek és maradványok, a vakbéltől a végtagig, vízhatlan zsákokba zárva, egy hűtőben tárolt koporsóaljba kerülnek. Ha megtelik a láda, a temetkezési vállalat elszállítja. Amíg működött a sebészet a Margitban, havonta fordult a kocsi, manapság negyedévente.

Nem egyszerű feladat eleven újságíróként bejutni a kórbonctanra, nekünk negyedévbe telt. Volt pesti patológia, ahol kérésünket hallva utálkozva csapta le a főorvos a telefont. Olyan is akadt, aki szívélyesen fogadott, ám a szállítás közelébe már nem engedett, csupán annyit tudtunk meg, bár az tűnik logikusnak, hogy a Budapesti Temetkezési Intézet csömöri krematóriumával dolgoztasson, mégis inkább az országhatárhoz hordatja megsemmisíttetni a maradványokat.

Csömör a szállítással együtt 25 ezer forintért vállalja a hamvasztást. Ahogy egy temetkezési szakember mesélte: „A vidéki konkurenciáik némelyikénél ugyanez pár ezerrel még úgy is olcsóbb, hogy oda-vissza autóznak négyszáz kilométert. Meg lehet csinálni annyiból is, de akkor nyoma sincs a kegyeletnek, felrúgják a szabályokat, a kocsit degeszre tömik koporsókkal. A rendőröktől nem félnek. Ha az igazoltatásnál meglátja a szerv, hogy hullaszállítót intett le, kiesik a kezéből a menetlevél, esze ágában sincs benézni a raktérbe. Ráadásul az olcsó kollégáknál bámulatosan alacsony a hamvasztási idő, kevés gáz fogy.”

A lényeg: Csömörön trükközés aligha fordulhat elő. Jávor Ervin sorolja a paramétereket.

– Elsősorban Budapestet és a város agglo merációját szolgáljuk ki. Százhetvenhét férőhelyes a hűtőkapacitásunk, a négy kemencénk havi hatezer köbméter gázt nyel el, tavaly tizenhatezer hamvasztást végeztünk, ebből mindössze százkilenc volt a szervláda. Hétfőtől vasárnapig nullától huszonnégy óráig dolgozunk.

Legutóbb húsvétkor álltak le pár napra. Aztán persze a maximumra pörögtek föl, hogy behozzák a lemaradást.

Improvizációnak nincs helye, kamerák rögzítik a mozdulatokat, a felvételeket két hónapra visszamenően őrzik. A beérkező elhunyt hamvasztási kódot kap, ezt beütik egy ceruzányi fémbe, az azonosítási vasba, ami végig a holttest, majd a hamvak mellett marad. Hiba, keveredés kizárva. A kemencéket érintőképernyős komputerekkel vezérlik, automata szabályozza a gáz- és a légbefúvást, utóégető és fotocellás szűrőberendezés tünteti el a maradék nemkívánatos matériát az áttetszővé tisztított krematóriumfüstből.

– Egy ember átlagosan egy óra alatt ég el, persze van, akinek negyven perc is elég, másnak viszont a két óra is kevés. Ránézésre nem tudni. Függ a testtömegtől és a sejtszerkezettől – mondja Jávor úr. – Minden a kemencében dől el.

Két-három kilónyi, darabos hamu az égéstermék. Hosszú nyelű acélszerszámmal fémedénybe kotorják, hűl fertályórát, majd porító berendezésben golyókkal lisztállagúvá őrlik. A hamvak eztán feliratolt, EU-szabvány szerinti, háromliteres urnába kerülnek, igazolást és emléklapot csatolnak hozzájuk.

A szervek és maradványok porát címkézett zacskóba töltik, aztán papírdobozba zárva az új köztemetőbe küldik szórásra. Legalábbis a Margitból érkező szállítmányok erre a sorsra jutnak. Néhány kórház viszont kisebb cégekkel intézi a megsemmisítést, nem költ szórásra, az ő tasakjaikat a vállalkozás gyűjti-őrzi a telephelyén. Régebben nem hamvasztották a műtéti maradványokat, hanem fémládákba zárva jeltelen sírokba temették. Volt erre egy zug az új köztemető valamelyik félreeső parcellájában. A kórház fizette a sírásást, a sírhelyet, és a porladási időre, ami – akár egy holttest esetén – huszonöt év, a sírfenntartást is. Az a procedúra négyszer annyiba került, mint a mostani, mindenki helyeselte, amikor huszonéve hamvasztásra váltott a rendszer.

– Az egyik kemencében most fejeződött be a kikezelés – szól Jávor Ervin. –Jöjjenek, tekintsék meg a következő betáplálást.

Két munkás tolja kiskocsin a Margit kórházas koporsóaljat. Lepedő fedi a zsákokat, tartalmukra senki sem kíváncsi.

– A kórház az átadás-átvétel során igazolást állít ki, hogy a szállítmány kizárólag emberiszerv-maradványokat tartalmaz, és nincs benne robbanóanyag. Ez nekünk épp elég – így az igazgató, majd jelt ad.

Nyílik a kemenceajtó, ezer Celsiuson izzó samott nyeli el a fadobozt, ami azon nyomban lángra kap.

Kérdezzük az egyik munkást, Pétert, „a vezetéknevet inkább ne”, milyen itt a munka, de annyit morfondírozik a helyes válaszon, hogy a fürge Jávor megelőzi őt.

– Ez olyan munkahely, amely biztos pontot jelent az életben.

Igen. Azt viszont már Pétertől tudjuk meg, hogy a fizetés is egész elfogadható, úgy nettó százhúszezer kerül a borítékba, sőt volt az kicsit több is, de a világválság tavaly elvitte a cafeteriát. A beosztás ideális, 12 óra munka, 24 szabad, megint 12 meló, és 48 szabad, aztán elölről, lehet mellette másodállást vállalni.

Utcáról ritkán vesznek föl, a bentiek hoznak ismerőst, ha ürül egy állás. Különösebb iskolai végzettség nem szükséges. A hierarchia alsó szintje a hamvasztókemence-kezelőké, nekik rendelkezniük kell „kis teljesítményű kazánfűtő” képesítéssel. Aztán aki húz, kisfőnök lehet, műszakvezető, és hamvasztóbiztos lesz a titulusa.

– A haverok először meglepődtek, amikor megtudták, hol dolgozom, de aztán elfogadták, hogy ez is egy munkahely –mondja Péter. És persze mind ugyanazt a kettőt kérdezi: tényleg fölül-e a halott, amikor hőt kap, és tényleg kettesével égetik-e a hullákat a spórolós krematóriumok?

A válasz természetesen mindkettőre nem.

– Tessék talán benézni a kemencébe –javasolja Jávor úr.

Tízcentis kémlelőgyűrűn lesünk. Mintha lábszárat látnánk a tűzben.

– Igen, az ott valószínűleg egy végtag. Nem is figyeltem. Mi elvonatkoztatunk attól, ami egykor volt a test. A lángképet nézzük, az pedig, mint látható, megfelelő. Még égnek a maradványok, az igazgató megmutatja a „vendégteret”, és az extra szolgáltatásokról mesél.

– A hozzátartozók a hamvasztás előtt egy erre a célra berendezett helyiségben megtekinthetik szerettüket, közben a paraván mögül halk zene szól. Ennek ára hétezer-egyszáz forint. Aztán, ha kívánják, a kemence mellől, esetleg az irodából, nyolcvankét centiméteres LCD képernyőn nézhetik a bekezelést. Negyvenezerért a ravatalozó is igénybe vehető, méghozzá a különleges technikai apparátussal: a szertartás végén süllyesztő liftes tumbaszerkezet viszi vissza a háttérbe a koporsót. Az elhunytakat abban a ruhában hamvasztjuk, amiben idehozzák őket, elárulhatom, többségük hálóruhában van. Mi nem öltöztetünk, és nem vetkőztetünk.

Munkahely ez. Megrendültséget utoljára pár éve éreztek, amikor egyik elhunyt kollégájukat hamvasztották. A csapat a ravatalozóban búcsúzott tőle. Aztán betápláltak, és mentek a dolgukra.

Visszaballagunk, épp időben, ötvenöt perce ég a Margit kórházi szervláda.

– Mehet a kikezelés – így Jávor Ervin. Másfél kilónyi por a végtermék.

Kapcsolódó cikkek: Lengyel László: Minden konfliktus Fidesz-országon belül van | Miért mondott csődöt a kupola? | Hegyek földje a szakadék szélén | Kert | Olaj