Szanatóriumi képeslap

Budakeszi Könyvtár

Modern felszerelése jelentős vonzerőt gyakorolt a gyógyulni és pihenni vágyó vagyonosokra, még akkor is, ha a környéken több más gyógyhely is kínált hasonlót. Az 1909-es Egészség Naptár hirdetései szerint itt várta betegeit dr. Glück Gyula sanatoriuma és vízgyógyintézete („idegbetegeknek és üdülőknek”), dr. Batizfalvy kórháza („belbetegeknek és idegbajosoknak”), dr. Grünwald sanatoriuma („felvétetnek bármily gyógyszakmába vágó férfi és nőbetegek”), akárcsak dr. Herczel Manó Fasor-sanatoriuma, amely sebészeti, nőgyógyászati és belbetegek részére kínálta szolgáltatásait, s a gondos ápolás és a kitűnő ellátás mellett mérsékelt árakkal is kecsegtetett.

E kényelmes kiszolgálás nemcsak a gyógyítást, a fürdőket és a teljes panziót foglalta magában – körülbelül napi 12-16 korona ellenében –, hanem azt a könnyebbséget is, hogy a betegnek elsősorban sápkóros, gyomorhurutos, netán ízületi bajokkal küzdő sorstársaival kellett együtt gyógyulnia. A „belbetegség” ezeken a helyeken a legritkább esetben takarta az akkortájt Pesten tíz halálból egyért – heti hatvan-hetven esetért – felelős tuberkulózist. A tüdőgümőkórban szenvedők közül a tehetősek Tátraházán gyógyultak ugyanis – a szegények meg Budakeszin, a „budapesti szegénysorsú tüdőbetegek” számára létesített szanatóriumban.

Alig több mint egy évtized telt csak el azóta, hogy egyáltalán megindult a nagyvárosok munkásnegyedeiben különös erővel pusztító kór koncentrált kezelése. A mintát adó Németországban sem előbb, mint 1892-ben nyitották meg az első, 28 ágyas népszanatóriumot, így nem volt elkésettnek mondható, hogy öt évvel később Korányi Frigyes hathatós ösztönzésére megalakult a Budapesti Szegénysorsú Tüdőbetegek Sanatorium-Egyesülete.

Az alapszabály szerint „az egyesületnek czélja egy gyógyintézet (sanatorium) felállítása, gyógyítható tüdővészes szegénysorsú betegek számára, tekintet nélkül azok nemzetiségére és vallására, továbbá az intézet fenntartása, s más hasonnemű intézetek felállításának előkészítése”. Alapító tag az lehetett, aki legalább ezer forinttal járult hozzá a célok megvalósulásához; a rendes tagság 100 forintnyi, a pártoló tagság egy forintnyi összeggel volt megváltható. Ötezer forint ellenében a tagok arra is jogot nyertek, hogy egy ágyat – három hónapra – az általuk megnevezett beteg rendelkezésére bocsássanak.

Az egyesület elnöke gróf Batthyány Lajos lett, alelnöke báró Harkányi Frigyes és dr. Korányi Frigyes. Az igazgatótanácsban az ország legismertebb arisztokratái és mágnásai foglaltak helyet, a nőbizottságot gróf Andrássy Gézáné vezette. Az egyesület felett védnökséget vállalt maga az uralkodó, aki 1898 októberében azt is engedélyezte, hogy a néhai Erzsébet királynéról nevezzék el a felépítendő intézményt. Ugyanebben az évben a belügyminiszter rendeletben szállt síkra a tuberkulózis elleni küzdelem fontossága mellett, a következő nyáron pedig a főváros megszavazta, hogy átengedi a tulajdonában lévő, 24 ezer négyszögöles, Budakeszi területén fekvő telket az egyesületnek. Novemberben már meg is bízták Czigler Győző műépítészt, hogy tervezze meg a 126 beteg elhelyezésére alkalmas szanatóriumot.

Az építkezés költségeinek fedezésére hamarosan gyűjtést szerveztek: élénk társadalmi mozgalom azonban csak akkor indult, amikor Jókai Mór maga is felhívást tett közzé, és ezer koronát ajánlott fel a nemes célra. Ezt követően megnyíltak a pénztárcák, s míg a Belügyminisztérium félmillió koronával segítette az építkezést, pár esztendő alatt a társadalom krémje és temérdek kis adományozó is felsorakozott a jótékony ügy mellé. Az egyesület alapításának tizedik évfordulóján már arról számolhatott be az igazgatótanács, hogy 35 ágyalapító 57 ágy fenntartását tette lehetővé, az 56 alapító tag pedig 133 571 koronával, a 306 rendes tag 108 546 koronával és a 92 pártoló tag 2672 koronával járult hozzá a célok megvalósításához. Mindennek köszönhetően már 1901. november 13-án megnyithatta kapuit a villanyvilágítással, elektromos lifttel is fölszerelt, korszerű szanatórium. 1907-ben pedig – köszönhetően az újabb fővárosi telekadománynak – a bővítés is szóba kerülhetett.

Mindazonáltal az alapítás tizedik évfordulóján a vezetőség nem győzte hangsúlyozni: az „uralkodó drágaság” állandó gondokat okoz. 1906-ban már csaknem 4,5 koronába került egy ember egynapi ellátása, és e költség felét az élelmiszer ára tette ki. Hogy miről is van szó, azt érzékletesen lefesti a korabeli szakirodalom, amely egy tüdőbeteg gyógyító napirendjét így határozta meg: tíz óra alvás után egy pohár tej az ágyban, majd mosdás, reggeli, egy óra lassú séta („nedves időben sárczipő!”) utána villás reggeli egy pohár tejjel. Késő délelőtt fekvőkúra a napon, majd séta, utána bőséges ebéd, kis mozgás és fekvőkúra. Délután ozsonna és egy pohár tej, séta és fekvés, hogy aztán vacsora és egy pohár tej után nyugovóra térjen a beteg.

Szanatóriumi képeslap
Budakeszi Könyvtár Mindezt 1907-ben több mint ötszáz, hat év alatt háromezernél is több betegnek nyújtotta a szanatórium, akiknek bő egyharmada teljesen ingyen vette igénybe a gyógyító szolgáltatást. A precíz statisztikák szerint a páciensek – akik a szaktekintélyek által ideálisnak mondott, átlagosan 90 napot töltötték az intézményben – mintegy fele hivatalnok, kereskedelmi alkalmazott, tanító, lelkész és „az irodalom és művészet terén működő” volt, egyötödöt tett ki a tanulók és az iparosok, alig hat százalékot a mezőgazdaságból élők száma. A tapasztalatok azt mutatták, hogy aki a betegség kezdeti szakaszában került be az intézménybe, jó eséllyel akár gyógyultan is távozhatott, mi több, az egykori betegek 82 százaléka még évek múltán is munkaképesnek vallotta magát.

Nem véletlen azonban, hogy az orvosok minden lehetséges fórumon a megelőzés fontosságát hangsúlyozták. A tudomány lehetőségei roppant korlátozottak voltak ugyanis: „Az idejében fölismert betegség a tudomány mai állása szerint is gyógyítható. Gyógyítható étrendi és testedző kúrák, gyógyszerek, jó levegő és pihenés, nemsokára talán gyógyhatású oltások segítségével” – írta például dr. Hahn Dezső, az állam pedig iskolákban, hivatalokban és gyárakban igyekezett jótanácsait eljuttatni a betegekhez. E sillabuszok nemcsak arra szólítottak fel, hogy „Az utcán zsebkendőbe köpjél vagy zsebben hordható Dettweiler-féle köpőüvegbe, otthon víztartalmú köpőcsészébe köpj”, hanem a zsebkendők kifőzésére, a nedves söprés fontosságára, a takarítás, szellőztetés, az alapos mosdás és többiekétől külön álló ágyban való alvás fontosságára is felhívták a figyelmet. Az Erzsébet szanatórium orvosai ehhez még hozzáfűzték: remélik, hogy tüdőbajból felgyógyult szabónő pácienseik maguk is élére állnak majd a földet söprő női ruha, a slepp elleni engesztelhetetlen küzdelemnek.

Mindez azonban még kevés volt a sikerhez, hiszen hamarosan világossá vált, hogy a népes családjukat egyetlen keresetből, netán alkalmi munkából vagy napszámból eltartó tízezrek, a bérkaszárnyák szoba-konyháinak lakói közül továbbra is évente három és fél ezer embert ölt meg a tuberkulózis. Ezért alapította meg, francia mintát követve, a Sanatorium-Egyesület 1907-ben a maga dispensaire-ét, azaz rendelőintézetét. A belügyminiszter 40 000 korona támogatást és egy földszintes házat adott hozzá a Külső-Józsefváros szívében, a Kistemplom utcában. Itt várták állandó rendelési időben a szanatórium orvosai a hozzájuk fordulókat. A működés első kilenc hónapjában 5141 beteg fordult hozzájuk – túlnyomó többségük budapesti –, közülük tbc-snek találtatott 4347 fő. A betegség kezdeti stádiumában járt 1851 ember, a másodikban körülbelül ugyanennyi, a legsúlyosabb kórt hordozta 641 páciens.

A rendelő személyzete a hygiénés felvilágosításra, a nyomtatványokkal és tanácsokkal való ellátására helyezte a fő hangsúlyt, de nem tekinthettek el az 1762, immár nyílt tbc-ben szenvedő beteg otthoni körülményeinek megvizsgálásától sem. A kiküldött biztos mindössze 313 esetben talált jó lakáskörülményeket, 477 betegnél viszont tűrhetetlennek minősítette a lakhatást. 104 pácienst tudtak lakbérpótlékban részesíteni, számosan kaptak viszont tej-, rizs- és lisztadományt, gyógyszert, köpőüveget, illetve a fehérnemű elkülönítésére alkalmas zsákot. 142 lakást a rendelő költségére fertőtlenített a székesfővárosi fertőtlenítő intézet.

S habár dr. Kovács József, a gondozóintézet főorvosa sikeresnek minősítette a dispensaire működését, lehetőségeiről pontos képet fest összegzésének következőmondata: „Részint a betegek sikeresebb gyógyítása vagy tűrhetetlen rossz socialhygienes viszonyai miatt de legtöbbször a környezetet fenyegető és másúton el nem hárítható ragályozási veszedelem nagysága miatt azon kellett fáradoznunk, hogy betegeinket a főváros egyes kórházaiba elhelyezhessük”.

Szanatóriumi kezelésre tehát aligha számíthattak. Útjuk inkább az 1894-ben éppen e célra megnyitott Szent László ragálykórházba vezetett.

Kapcsolódó cikkek: A kokárda | A történet ereje | Túl átlátszó univerzum? | Ámítás nélkül | Ukrajnában „titokban” kérnének útlevelet