Évnyitó a Romaversitas Alapítványnál

Fotó: Kocsis Zoltán

– Orvos? Vagy balerina? Mégis, mit képzelsz, miből fizessük neked a tanulást? A rokkantnyugdíjunkból?

A cigány asszony, ha értette is lánya távoli álmait, segíteni nem tudta. De hát, ez a Rózsa mindig is furcsa teremtés volt, túlérzékeny, már gyereknek is az. Egy könyvmoly. Tisztára, mint az ura, fiatalabb korában. Amúgy, van azzal is éppen elég baja.

Az anyai monológ a budapesti, Vaskapu utcai szoba-konyhás lavóros lakásban zajlott, valamikor a hetvenes évek vége felé. Akkor Mendi Rózsa már gimnazista volt, gyönyörű szép, törékeny lány. Fekete haja nemrég nőtt meg annyira, hogy varkocsba tudta fogni, pár hónapja még a derekáig ért, de aztán egy éjszaka, olvasás közben, mikor elaludt, leégette a gyertya, majdnem tövig. A szüleinek nem futotta arra, hogy későig égesse a villanyt.

Se orvos, se balerina nem lett belőle. Viszont tizenkilenc évesen rendesen férjhezment egy roma emberhez, illetve dehogy is rendesen. Mert akkor már Mendi Rózsa a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolára járt. Egy év múlva szült, közben zárthelyiket írt, szoptatott és végig kitűnőre szigorlatozott. A balettórákat néhány évvel korábban abbahagyta, az már tényleg nem fért bele.

Viktor fia két főiskolai vizsga között jött a világra, négy és fél kilóval, kis híján a szülőágyon maradt ez a törékeny asszony.

Isten tervei azonban mások voltak vele, ő legalább is így fogalmaz.

Nem volt szerelmi házasság. Praktikus típus lévén, a férfi kezében tartotta a család életének szervezését, dolgozott, elfogadta a helyzetet, s benne ezt az ambiciózus, különleges, talán nem is túl könnyű, fiatal nőt, aki persze próbált jó anya is lenni.

Az első pillanattól kezdve együtt laktak Rózsa szüleivel abban a bizonyos, Vaskapu utcai, lavórozós szoba-konyhában, saját lakásról nem is álmodhattak.Mendi Rózsa ebben a fülledt élettérben tanult, itt pelenkázott, itt írta a diplomamunkáját is.

Mendi Rózsa lobogott, pályázott, ötletelt – sikeres volt
Fotó: Reviczky Zsolt Kapcsolatuk szövetségnek indult.

Mendi Rózsa szabálytalansága egyébként nem számított teljesen kirívónak: a népes családban akadtak csodabogarak. Apai nagyapja, csavaros eszű, keményakaratú, félzsidó-félcigány férfi volt, az a fajta ember, aki a jég hátán is megél. Ügyesen üzletelt, amellett egészen szépen zenélt. A barakktelepen a többi cigány, valamilyen okból, csak pólisi zsidónak hívta.

A fiát, Rózsa apját egészen másfajta fából faragták. Hamar kitűnt filozófikus alkatával, meg azzal a gyerekkori szokásával, hogy a padláson elbújva olvasott, mégpedig mindent, ami csak a keze ügyébe akadt. Ő később a pap tanára erős nyomására és rábeszélésére került polgáriba.

A pólisi zsidónak ennyi kiemelkedés körülbelül elég is volt, így, bár a fia neve negyvenkilencben az iskola dicsőségtábláján ragyogott és mindenáron a Szovjetunióba szerették volna küldeni tanulmányai folytatására, oda már makacsul nem engedte el.

A Franz Kafka-külsejű, érzékeny fiatalemberből villanyszerelő lett, megházasodott, elvette egy tizenhatgyermekes cigánycsalád legfiatalabbik, tizenöt éves lányát. Az akkori, Haller utcai barakkban több generáció élt együtt, velük laktak Mendi Rózsa apai nagyszülei is, ő maga ebbe a világba, ebbe a barakk-kolóniába született, három év múlva költöztek csak tovább a szoba-konyha megváltó luxusába.

Mélyen hívő, keresztény család volt az övé, őt is annak nevelték.

Mendi Rózsa szépen lediplomázott. A második fia, Dávid születése után otthon maradt, de a gyes évei alatt egyre marta a nyugtalanság. Az anyaságot megkapta, de a saját életét, legalább is, amit olyan elemi vággyal magának szánt, úgy tűnt neki, elveszítette. A főiskola után, a gyermekvédelemben eltöltött néhány év, bár sok-sok tanulságot és tudást adott neki, nem elégítette ki kellőképpen.

Vajon lehet-e kicselezni, megkerülni a sorsot? Még annál is cifrábban, ahogy eddig tette? Kitörni, vagy inkább kidurrani a környezetéből, precedens nélkül, mindenki ellenállása közepette, ellentartva a józan észnek?

Nem mindig volt biztos a dolgában. A szorongás makacsul hozzáragadt, de végig ott hullámzott benne valamiféle kishitűséggel váltakozó önbizalomféle is.

Huszonhét éves volt és még mindig nagyon szép nő.

Eldöntötte, hogy átlép a kapun.

Jelentkezett az ELTE pszichológia szakára, további öt évre elkötelezve magát a tanulásnak és a tudománynak. A lelkek magasan képzett gyógyásza akar lenni, se több, se kevesebb. Maximális pontszámmal vették fel. Napközben dolgozott, délutánonként pedig egyetemi előadásokra, szemináriumokra járt, általában nemigen ért haza este nyolc előtt.

Az egyre kiábrándultabb roma férjnek egy idő múlva elege lett a szaporodó mosnivalókból és a túlképzett feleségből, meg valószínűleg a magányból is. A maga szempontjából lehetett ebben sok igazsága, nem is kétséges.

A hajdani szövetség felbomlott.

A válást Mendi Rózsa második egyetemi éve után mondták ki, s ami ezután következett, azt valószínűleg csak azért bírta ki valahogyan, mert kétségtelenül ő akarta, ő maga választotta így.

Egy sötét, kicsi, nyomorúságos nyolcadik kerületi lakásba költözött gyerekeivel együtt, többre nem tellett. És beindult a daráló.

Az állandó munkahelye mellett még két további családsegítőben vállalt részállást. Szükség volt a pénzre, nagyon. Úgy érezte, végtelen az ereje, és mindenáron bizonyítani akart.

Általában kitűnőkre vizsgázott, de sose múlt el gyomrából a görcs a fiai miatt, akiknek nem volt, ilyen körülmények között nem lehetett teljesértékű anyjuk. Emiatt frusztráltan, lelkiismeret-furdalásokkal terhelten teltek az évek, állandó anyagi gondok közepette.

A bölcsészkart summa cum laude fejezte be, jelesen államvizsgázott. Közben megtörtént a rendszerváltás.

Mendi Rózsát a kilencvenes években szinte mindenütt ott lehetett látni, ahol az eleve stigmatizáltak, a reménytelenül lemaradottak intézményes támogatása akkortájt kezdődött. Solt Ottíliával, Ferge Zsuzsával ült egy kerekasztalnál, igazgató-helyettese lett a Cigány Szociális és Művelődésmódszertani Központnak, döntő szava volt a Soros kuratóriumban, roma középiskolás táborok szervezésében vett részt. A mai roma értelmiség többsége ezekből a hajdani diáktáborokból került elő. Akkor még erős piaca volt a működőképes ötleteknek, s ő ennek a világnak a közepén érezhette magát. Egy álom megvalósulni látszott.

Mendi Rózsa pedig kivirágzott.

A Romaversitas volt pályája csúcsa. Ezt a nagy formátumú, roma egyetemistákra szakosodott tehetséggondozó programot a kilencvenes évek vége felé a rendszerváltó értelmiségiek krémje hozta létre, azzal, a céllal, hogy beindítsanak egy igazi, integráló erejű polgárosodási folyamatot a felsőoktatásban tanuló romák körében. Magasszínvonalú képzést nyújtó, közösségteremtő és közösségmegtartó intézmény volt, amelynek Mendi Rózsa lett az egyik megalkotója, vezetője és lelke.

Ha létezett munka, amit egyenesen rászabtak, ez volt az.

Hatékony vállalkozásnak bizonyult. A Láthatatlan Kollégium mintájára szerveződött, komoly felvételi vizsgával lehetett bejutni. A régészhallgatótól a szociális munkásig együtt képződött egy azelőtt nem létező fiatal, értelmiségi roma közösség, a jövő ígérete.

Olyan személyiségeket és agyakat nyertek meg munkatársnak mint Faludy György, aki egy Sárközi Laci nevű, hajdan állami gondozott, tehetséges cigány költő és irodalmár fi ú személyes tutora lett, de velük és nekik dolgozott ugyanilyen minőségben és partneri kapcsolatban volt Heller Ágnessel is.

Mendi Rózsa lobogott, pályázott, komoly pénzeket szerzett, ötletelt, programokat írt. Küzdött egy tökéletesen egyenjogú, előítélet-mentes, művelt polgári világért, ahová ő is világéletében tartozni akart. Sikeres volt.

Az idill nem tartott sokáig. Talán két-három évig.

Bár emelt fővel, de mélyen összetörten távozott. Egy működőképes, jól strukturált intézményt hagyott hátra. Miért kellett mennie?

A történet teljes igazságát homály fedi ma is.

Menetrendszerűen benne volt a játszmában a belső hatalmi dulakodás, a presztízsért való küzdelem is – és erre a fajta harcra Mendi Rózsa nem volt felvértezve. Nem igazán volt birtokában az önérvényesítő technikáknak.

Ezenkívül úgy tűnik, szerepet játszhatott benne a túlzott idealizmus, vagy inkább bűnös naivitás, és ha így van, az ilyesmi szükségszerűen hibás lépésekkel is jár.

Talán szárnyalni akart, amikor veszteg kellett volna maradnia, talán túlságosan megsebződött, amikor pókerarcra lett volna szükség. Azt nem osztották ki neki a diploma mellé.

Tudhatta ő annak idején, húszévesen –dehogy is tudhatta! –, hogy elsőgenerációs cigány értelmiséginek lenni önmagában is irtózatos próbatétel, hogy kevés kivételtől eltekintve nemigen úszható meg ép bőrrel és ép lélekkel?

Ha korábban úgy gondolta, hogy a küzdelemnek, a teljesítménynek értelme van, észre kellett vennie, hogy ezek a szép ideák most nemigen köszönnek vissza.

Összekuporodott, önbizalma megcsappant, labilissá vált, az abszurd történések miatt belé költözött a szorongás.

Ilyenkor szokott egy ember visszanyúlni a gyökereihez. A közösséghez, vagy a családhoz, vagy a barátokhoz, mindenesetre oda, ahová feltétel nélkül tartozik, s ahol feltétel nélkül elfogadják és támogatják.

Na, neki ilyen támasza vagy védelme nem akadt.

A lavórból nem lehet büntetlenül túl magasra ugrani. Egy kádból, ha már van olyan, nagyobb eséllyel lehet kikászálódni.

Valami megtört és ezzel aztán el is indult a lavina.

Viktor fia harmadikos gimnazista volt, amikor egy roma középiskolás táborban, egy éjszaka nekiesett nyolc szkinhed. Baseballütőkkel verték a fejét, a testét. Még nevet is adtak ennek az akciónak: A rettegések éjszakája.

Sebeiből – hosszas kezelés után – ugyan felgyógyult, de az egyébként rendkívüli képességű fiú mentálisan mégsem úszta meg a dolgot. Valahogyan leérettségizett ugyan, de a következő csaknem tíz évben pszichiátriai klinikák rendszeres ápoltja lett. Tartósan szorongó, pánikbeteg fiatalember.

Mendi Rózsa, bűntudattól gyötörten próbált meg helytállni. Állandóan a fiával volt, sőt mivel akkortájt éppen klinikai pszichológusi képzésre járt, úgy vélte, hogyha más nem, hát egy új szakma birtokában, éppen ő segíthet a gyereknek.

Aztán maga is összeroppant. Kettejük kapcsolatát is mérgezte ez az állapot, a feldolgozhatatlan félelem, a gyűlölet, a szemrehányás, a tehetetlenség. Az anyagi gondok pedig bebetonozódtak. Az apa, a hajdani szövetséges akkor már igen kevéssé volt benne az életükben, időközben elvett egy magyar nőt, családi házat vásárolt, és mivel nem tudott, vagy nem is akart mit kezdeni a helyzettel, kimaradt a történetből, illetve drámából.

A kisebbik gyerek, Dávid egyre több időt töltött a gimnázium színjátszó körében, a barátai között. Mindenki azt mondta: kivételes tehetség.

Mendi Rózsa nem hagyta el a szakmát. A következő években dolgozott gyermekotthonokban, pszichológusként, polgárjogi szervezetekben, gyermekjóléti szolgálatnál, egyszer a kétezres évek közepén ismét kigyúlt a fény, a Tudor Alapítvány egyik irodájának vezetője lett, s itt újra élhette igazi küldetését: szegénységben, olykor nyomorúságban élő, jó képességű gyermekek tehetséggondozásával foglalkozhatott, de sehol sem sikerült vagy sehol sem tudott túl sokáig megkapaszkodni. Bár a dolgát kitűnően végezte, ezt mindenki elismerte, de valami mégis mindig félresikerült.

Szépsége nem múlt el, de igazi, belső nőiségét, önbizalmát, régi lobogását megették az évek, mintha azokkal a baseballütőkkel mindkettőjük életét összetörték volna. Elszigetelődött, csak úgy sugárzott belőle az állandósult magány.

Egy nő értéke amúgy is lecsökken, ha tartósan nincs mellette férfitárs, még akkor is, ha éppen roma tehetségeket gondoz a két diplomájával.

Cigánytársai szemében túlságosan aszszimilálódott magyar lett, a romák körei amúgy is szétszabdalódtak a politikai káosz mezsgyéjén.

Volt egy pont, amikor Mendi Rózsa már feladta. De Isten nem. A legesendőbb periódusában, hihetetlen erővel ölelte magához őt.

A hit és a hitélet sok csodát tett vele az utóbbi években. Barátai azonban ettől még nem támadtak.

Mi a siker? Egyáltalán, van a sikernek objektív mércéje?

Mondhatnánk felületesen: siker, amit a környezet annak tekint. De ez persze nem egészen igaz.

A siker inkább egyfajta lelki jutalom, amit olykor, akár a környezet elvárásai vagy negatív reakciói ellenére, csupán önmagunk hitéből táplálkozva is megélhetünk. De ez kevéssé vonatkozhat a sérült sorsú emberekre. Egy magányos nő, értelmiségi magányos nő, háttér nélküli nő, háttér nélküli magányos értelmiségi roma nő, aki nem hiszi magáról, hogy szerethető. Ez valószínűleg túl sok.

Epilógus (illetve happy end):

Dávidból színész lett, tavaly végezte el a Színművészeti Egyetemet. Szerelmes és boldog. Barátnője értelmiségi szülei szinte fiuknak tekintik őt. Viktor megygyógyult, hatelemis, mélyen vallásos nagymamája házában él falun, egy hívő közösség védelmében. Egy helyi keresztény vállalkozó P-víz üzemében dolgozik. Úgy tűnik, magára talált.

Mendi Rózsa most negyvenkilenc éves, negyvennek sem látszik. Jelenleg ismét a gyermekvédelemben dolgozik, amellett egy szakképzőben tanít. Egy sötét, udvari lakásban él.

A Romaversitas a mai napig létezik és működik.

Kapcsolódó cikkek: A kokárda | A történet ereje | Túl átlátszó univerzum? | Ámítás nélkül | Ukrajnában „titokban” kérnének útlevelet