Odamegyek az ablakhoz, elhúzom a vastag függönyt. Az ablakon beömlik a fény, látom, hogy a fénypászmákban kavarog a por. A olyan erős, hogy hunyorognom kell.

Lenézek a perzsaszőnyegre. A rojtok még mindig mozognak.

Még mindig hallom a topogást, valaki ideoda járkál a rojtokon topogva.

Hirtelen azt gondolom, hogy látni szeretném, eszembe jut amit Nagymami tanított, a légzésről és a hunyorgásról.

Erősen összeszorítom a szemem, annyira, hogy kavarogni kezdjenek benne a színek, aztán lassan kinyitom egy kicsit a szemem. Hunyorgok, a szempilláimon keresztül nézek, a lélegzetem visszatartom közben, úgy ahogy Nagymami tanított.

Először nem látok semmit, de aztán a fényben kavargó porszemcsék egy alakot rajzolnak ki, a fényképekről felismerem nagyapát. Olyan mintha üvegből lenne.

A rojtokon topog gyorsan oda-vissza, közben két kézzel a fejbőrét masszírozza.

Viccesen néz ki. Nézem, mosolygok. Tudni szeretném, hogy mit csinál.

Kifújom a levegőt, ahogy Nagymami tanított, és megkérdezem magamban, hogy ez mi.

Nagyapa eltűnik, de ahogy megint viszszatartom a lélegzetem, megint meglátom. És a hangját is hallom, ott beszél, bent a fejemben. Azt mondja torna, hajerősítő torna. Serkenti a fejbőr vérkeringését, erősíti a haj gyökereit, Azt mondja, próbáljam ki, nagyon jót fog tenni a hajamnak.

Kedves, meleg a hangja.

Kapcsolódó cikkek: A kokárda | A történet ereje | Túl átlátszó univerzum? | Ámítás nélkül | Ukrajnában „titokban” kérnének útlevelet