Családi Archívum

Megöröklött árnyak közt élt egész életében, de ezt egy csöppet sem bánta, megszokta és humorral kezelte őket, kellettek neki, edzésben tartották, hogy tudja magát mihez tartani.

Aztán az ezredforduló környékén történt valami: elpárolgott a humor, és következett a kilencévnyi önkéntes szobarabság, hogy aztán most szeptemberben legyintsen egyet és végleg kiszálljon.

Annyi biztos, hogy jó kis família volt az övé, egy másik világban vagy egy másik bolygón akár tehetős, finom úrilány is lehetett volna, de nem így alakult. Meg hát eleve is lázadó, vadóc teremtésről van szó, tövig rágott körmökkel, háromcentis hajjal, slampos farmerrel, állandó, követelődző és fárasztó igazságérzettel: milyen úrinő az olyan, aki folyton fejjel rohan a falnak?

Mindenáron színésznő akart lenni, nagy magyar színésznő. Az sem sikerült éppen. Lovacska, boszorka, bohóc, gyáva kistigris viszont lett később, bábszínészként gyerekek generációit nevettette meg.

Sohasem ment férjhez.

Azt mondják, az ember tehet, meg nem is tehet a sorsáról.

Mindenesetre az ő sorsa, jó néhány méltatlan és lélekroncsoló kanyar után, Román György festő- és életművész lett: az apja.

Meglehetősen szabálytalan, fura párost alkottak.

Több mint húsz éven át éltek kettesben, egy vacak bútorokkal berendezett pici lakásban, az összes kilincs, a falak, még a fürdőszobai szappan is egyfolytában ragadt a festéktől, a szobában linóleummal leterített, három négyzetméternyi sarok képezte a műtermet, ahol azok a besorolhatatlan, különös, álomszerű festmények készültek, s amelyeknek mindig Kati volt az első kritikusa. Sir Archibald, az agg mester, ahogy időnként szólította az apját, már hatvanegynéhány esztendős volt, amikor a kamasz lánya hozzá került.

Zűrös, veszekedős, de a maga módján boldog és biztonságot adó lét volt az övék. Szövetségesek és játékpartnerek voltak - életre-halálra, szertartásosan magázódva röhögtek véresen komoly dolgokon, szenvedélyesen gyűjtötték a régi ólomkatonákat, és rohangáltak beváltani az Amerikában élő sanghaji nagynéni havonta érkező IKKA-csekkjét, ami az ő örökös córeszükben a szerény házikassza elengedhetetlen részévé vált.

Erről a Sanghajról különben Kati nagyapja tehet. Mert a húszas évek végén, a nagymamát hátrahagyva - hadd igazgassa csak itthon a házat arra a rövid kis időre, és hadd olvasgassa zavartalanul a francia meg az angol nyelvű regényeket - elvonult oda az egész művelt, polgári-kereskedő család, el a mesés Távol-Keletre, drazséüzemet alapítani és, hipp-hopp!, meggazdagodni. Ez volt a konkrét terv.

De a klímával valahogy nem számoltak.

A nagy álom szétolvadt, ahogy a csoki is, a masszába belemásztak a svábbogarak, a vállalkozás, az üzlet, a meggazdagodási kísérlet becsődölt. Vilmos papa időben érkezett haza, még éppen elérte a világgazdasági válság javát, a gyerekei viszont maradtak, s hogy megéljen valamiből, az ifjú festőnövendék beállt profi bokszolónak.

Egy süketnéma, apró termetű, profi bokszoló, kínai színekben. Aki ráadásul még varázsosan rajzol.

Nem is rossz.

Sir Archibald sose volt könnyű fiú. Világéletében pimaszul kihasználta a süketségét: mindenből és mindenkiből ki tudta magát kapcsolni, ha úgy akarta. A neki nem tetsző párbeszédekből és a neki nem tetsző emberekből is.

Nagy festő volt, de mindig azt mondogatta, hogy Kati a legsikerültebb alkotása. A lányán és a vásznain kívül pedig köpött a világra, legfőképp a politikára. Ebből aztán, ugye, bajuk támadt, nem is kevés. Például maga az örökös szegénység, a "tűrt" kategóriába sorolás, bár őt egyik sem izgatta túlságosan.

Veszélyérzete nemigen volt neki. Mert hát az sem normális dolog, hogy valaki az ötvenes évek elején egy kötelező politikai szeminárium kellős közepén recsegve elzárja battériával működő hallókészülékét, és "kár az elemért!" felkiáltással kivonuljon a teremből.

Azt még éppen megúszta, talán mert nem számított túl fontos embernek, de jó tíz évvel később, Hruscsov budapesti látogatása idején már Katinak kellett megakadályoznia a botrányt.

Mert hogy Román György festőművész arra készült, mégpedig igencsak eltökélten, hogy - egy pisztoly formájú öngyújtót lezseren az ujjai között forgatva - az utcán ácsorogva várja be a szovjet pártkonvojt. Módfelett izgatta, mi a fene történne egy ilyen helyzetben.

Akkor egyébként az történt, hogy a lánya még időben rálakatolta a lakásajtót.

- Apu, hogy csinálhat ekkora baromságot, azonnal vegye le azt a tréninggatyát a hózentrógerjével együtt, hogy képzeli, hogy ebben indul el a Parlamentbe! - Hagyjál békén, Katikám, semmi kedvem hozzá, inkább nem megyek! Nekem nem kell az a hülye díj, tudod jól, hogy nem kell! - Dehogyisnem, elmegy, és átveszi, itt ez a fehér póló, húzza magára!

Ez hetvenháromban történt, amikor is Román Györgyöt, hetvenedik születésnapja alkalmából, Aczél Györgyék a Munka Érdemrend arany fokozatával kívánták kitüntetni. A mester nagyon megsértődött. - Mi ez a hülyeség, hogy "munkaérdem"? Én festő vagyok, ha már nagyon akarnak valamit adni, nekem Munkácsy-díj jár!

Végül, nagy nehezen, kibújt a pecsétes tréningnadrágból.

A kitüntetést átvette, de műterem sose jutott neki, soha.

Annyi baj legyen.

Ők szépen berendezték, megcsinálták a maguk kis világát.

Közben fiúk felbukkantak, fiúk eltűntek, majd újak jöttek, de kettejük sajátos rendjébe tartósan nemigen fért be senki más.

Hacsak nem a már emlegetett árnyak. És a démonok.

Kati egész életében jelenvaló és valóságos maradt a megbomlott agyú, beteg anyja, aki gyerekként súlyosan bántalmazta, fojtogatta, italozásra kényszerítette őt, s akitől a bíróság végül ifjúság elleni bűntett vádjával választotta el. Akkor még nem volt divat a "child abuse" kifejezés.

Román György beszállt a ringbe, hogy kibokszolja magának a lányát. Csak félig-meddig sikerült, bár a két koronatanú, s egyben közeli jó barát, Gábor Miklós és Ruttkai Éva személyes tapasztalatokon alapuló vallomása perdöntőnek bizonyult.

Sokáig zsigereiben élt a bosszúvágy és a düh, hogy bár az apjának ítélték, mégis intézetben kellett töltenie a következő éveket, mert a bíróság az apát a kora, a művészéletmódja és a süketsége miatt mégsem tartotta alkalmasnak egy kiskamasz lány nevelésére.

A dacos lázadásai, a kétségbeesett kitörései. A magánya. A kétszer járt nyolcadik osztály, a minden évben másik nevelőintézet, a verekedések, a rettenetes karácsonyi szünetek, amikor választhatott: vagy az otthoni üvöltözést hallgatja, vagy egyedül kuksol az intézeti ágyon.

Csoda, hogy viszonylag ép ember maradt. És nem csoda, hogy tizennégy éves korában megváltásnak érezte, hogy Sir Archibalddal végre elmenekülhettek a maguk szigetére, a sanghaji-amerikás nagynéni által vásárolt kis pesti lakásba.

Ekkor szűnt meg mindkettejükben a félelem. Ekkor kezdett Román György sokkal világosabb színekkel festeni.

Ez a két erősen öntörvényű ember, a gyereklány, később ifjú hölgy és az idős, infantilis clown, kialakította a maga rítusát, s ezalatt megtanult bánni egymással. Szabályaik is voltak: egy nő, még a saját apja előtt sem mutatkozhat féllenge öltözékben mert, ugye, az egy úri családban nem szokás. Valamint - akár színsüketek vagyunk, akár nem, belépés előtt egymás ajtaján kopogtatni kötelező.

Sir Archibald meglepően szemérmes férfi volt.

Különben nem csak az ecsettel bánt kitűnően, írt vagy nyolc kötetet is, köztük a Liliputok lázadása címűt, s míg a lánya a Bábszínház paravánja mögött rohangált ide-oda, ő az estéit meg az éjszakáit szívesen töltötte a Luxor kávéházban, ahol rendületlenül kortyolgatta a kor olcsó presszókínálatát, a hosszú szimplát, a maga készítette bodzafa szipkából szívta hozzá a cigit, és azzal szórakoztatta a barátait, hogy a legtávolabbi sarokban zajló privát beszélgetéseket először szájról leolvasta, majd összetéveszthetetlen repedtfazék-hangján gonoszul karikírozva tolmácsolta nekik.

Kati pedig végre szabad embernek érezhette magát. Először életében nem bántotta senki. Amit soha nem tehetett meg azelőtt: akár egész éjszakákat átolvasott, vagy hajnalig verset tanult. Fellépésekre mehetett. Ha netán sérelem érte, bánatát eleresztve, hangosan zokoghatott, őrjönghetett a köpcös kisember kisportolt vállán, és sose hallotta azt, hogy: "ne hisztizz!" Megint máskor nyugodtan szerethetett, vagy novellákat írhatott, barátokat fogadhatott: élhette a saját életét.

Kevesen tudtak úgy verset mondani, mint ő. Mintha a zsigereiből szavalt volna. Gordonkahangja volt. Gyerekkora óta megszokta a színpadot, őt meg a színpad, be is gyűjtött néhány Kazinczy-díjat, a főiskolára, ki tudja, miért, mégse vették fel.

Kiborult, lobogott, lelkesedett, eszeveszetten tudott harcolni az igazságáért, és ennek következtében amit csak lehetett, elszúrt magának. Az "igazság bajnoka" egyébként is hálátlan szerep, csak kevesen tudják jól csinálni.

Valami jogtalan kijelentés miatt - vesztére - nekiment a nagy hatalmú Megyeri Károlynak is. Ez akkor történt, amikor második helyezett lett a Ki mit tud? -on.

Román György majd beleőrült az izgalomba.

A lakásban persze nem volt televíziójuk, amelyben a lánya szereplését nézhette volna, ezért elballagott második otthonába, a Luxorba, ahol először is amorf hangján néma csendre intette az egész kávéházat, boldog-boldogtalant tájékoztatva arról, hogy ki fog itt pillanatokon belül szavalni, majd a Mátra márkanevű fekete-fehér készülék szemcséi közül olvasta le Kati szájáról közös kedvencük, az imádott Arany János sorait.

Kati a tévében kockás rakott szoknyát viselt, kantárosat, hozzá kis blúzt. Fellépőöltözékét egy héttel korábban Sir Archibald vásárolta a Bizományi Áruházban, százötven forintért. Két számmal volt nagyobb, mint viselője.

Román György már csak bokszoló múltja miatt is erős férfi volt, de - bár élete utolsó pillanatáig püfölte a pincében a homokzsákot - soha nem emelt volna kezet senkire: "az igazán erős ember ringen kívül nem verekszik" - mondogatta egyik legjobb barátjával, Ádler Zsigával egyetértésben. És Papp Laci is rábólintott.

Ütött ő persze, a maga módján. Negyvennégyben direkt sportot csinált abból, hogy szökött munkaszolgálatosként szabadon kószáljon a pesti utcákon, sőt, pusztán heccből, mindenféle mondvacsinált indokkal nyájasan leszólítsa a szembejövő kakastollas csendőröket. Vagy amikor végigülte-végignézte és az utókor számára végigrajzolta a magyar háborús bűnösök perét.

Sir Archibald egyébként nem volt zsidó. Nem igazán. Apja, aki annak idején Ungvárról települt át, már valamikor a tízes években áttért az unitárius hitre, fiát pedig reformátusnak kereszteltette. Ez ügyben sokkal előrelátóbbnak bizonyult, mint a sanghaji drazséüzem idején, bár harminc évvel később, amikor hónapokig néma csendben kellett kucorognia egy padló alatt ásott mélysötét lyukban, ez sem bizonyult mentő körülménynek. Ahogy az a Károli Biblia sem, amit az árjaság abszolút bizonyítékául valószínűleg hiába lobogtattak volna meg a nyilasok orra előtt, s aminek az első oldalán ez állt: Kicsi keresztfiamnak, Román Gyurikának, szeretettel: Móricz Zsigmond.

Az árnyak sohasem szűntek meg integetni.

Békésen együtt élt velük az a Tasso-kötet is, amit a nagybácsi, a Nyugat-alapító Elek Artúr lyukasztott át még negyvennégyben, nem szándékosan persze. Hiszen ez a talpig européer ember bálványozta Tassót, éppen ezért a kötet mindig elöl volt a polcán. Így aztán nem véletlen, hogy a saját fejébe küldött golyó történetesen abban akadt meg. Igazi úr volt ez az Elek Artúr...

Mit lehet még mondani? Vannak sírós tárgyak, meg egyszerűen csak beszélő, emlékező tárgyak. Ilyen az ecset is, amivel Román György élete utolsó évében kísérletezett. Miután Román Kati nyolcvanegyben elveszítette őt, sok minden történt. A gyász majdhogynem feldolgozhatatlannak bizonyult. Harcolt egy színházi közösségért, újabb és újabb igazságokért, s közben nem vette észe, hogy már régen nem menetel mögötte csapat. Ötvenéves kora körül nyugdíjba ment, otthagyta a bábjait. Szerzett magának egy kutyát. Miután eltemette az anyját, utólag megbocsájtott neki. Ez nem ment könynyen. Pánikbeteg lett, bezárta magát magába. Hogy kibírja, ivott. Írt egy könyvecskét A bérház történetei címmel. Finom, derűs mesék vannak benne emlékező tárgyakról és örökké suttogó árnyakról. Halála előtt még éppen a kezébe vehette a kötetet, büszke volt rá. Aztán a rák, meg a semmi. Élt hatvanegy évet. Vagy inkább egy egész századot, amely századról másképp, mint röhögve és szívszorongva nem lehet beszélni.

Kapcsolódó cikkek: Matyika | Bächer: Kóstoló 1. | Csinálják a fesztivált | Egy terapeuta napjai | Szakállszárító