Hogy a közvélemény nagyjából nem más, mint ismeretté és különböző határozottságú véleményé formált hangulat - az persze az én megítélésem. Miként az is, hogy a közhangulatot mindegyre mérő, és ezáltal a közvéleményt meg is teremtő közvélemény-kutatók az elmúlt fél évszázadban elképesztő hatást gyakoroltak ránk. Nemcsak a jelenhez való érzelmi viszonyunkról bírunk így tudomással (például, hogy mennyire szeretjük vagy utáljuk a kormányt), hanem arról is, hogy mit vélünk a jövőnkről, sőt arról is, hogy milyen volt a múltunk.

A közvélemény kutatói nagyon sokat tudnak. Tőlük tudjuk, hogy milyen hangulatban van az ország, azt is, hogy mitől félünk és mit remélünk. Minden konkrét eseményre, személyre vonatkozó egyéni véleményünket - ha van, ha nincs - azt a közvélemény-kutatások folyamatosan permetezett eredményei erősítik vagy gyöngítik. S ugyan honnan tudjuk például azt a sokszor felpanaszolt hiányosságunkat, hogy nincs jövőképünk? Hát onnan, hogy a közvélemény-kutatók megkérdeztek bennünket, és nem találtak ilyet.

A közvélemény kutatói a kérdezés mesterei. Hosszú évtizedek óta finomuló elméletek és technikák - no meg számítógépek állnak szolgálatukban. Itthon, nálunk is, magyar szavak tucatjainak adtak fogalmi értéket, súlyt és számokkal jelzett realitást. Ismerik a nyilvánosság és a rejtett vélemények kapcsolatait, a hangulatok indulattá élesedésének jeleit. Jó megközelítéssel bemérik a társadalmunk érzelmi állapotát. Azt, ami most, ebben a pillanatban van. A nézettséget, az ismertséget - és legfőképpen a tetszést. A közvélemény kutatói nem jósolnak, s nem találnak ki történelmet. Ezt csak az általuk szolgáltatott, szigorúan a jelenről szóló számadatok értelmezői teszik. De azáltal, hogy a jelenben megragadható aggregált hangulataink számon tartói és kihirdetői, monopolhelyzetbe kerültek mind a jövőt, mind a múltat illetően. Mivel ők veszik számba - noha szigorúan csak a MOST-ra koncentrálva -, hogy mit remélünk, félve-vágyva mit képzelünk - de azt is, mire emlékezünk (vagy legalábbis képzeljük, hogy emlékezünk). S ha nem hisszük, amit jelentenek, azt is nekik köszönhetjük, mert a közvéleménnyel kapcsolatos közismeretek tagoltabbá lettek, s ez a differenciáltság tán még bennünket is rugalmasabbá és viharállóbbá tesz.

A XX. század közepéig bárki kellő önbizalommal bíró politikus kijelenthette, hogy mit kíván a nemzet, mi a munkásosztály akarata, mit gondol az ország erről vagy arról. Attól kezdve azonban, hogy a harmincas évek végétől lassan-lassan elkezdődött a közvélemény mérése - s ezáltal a teremtése is -, ez megváltozott. A demokratikus politizálás alapösszetevője lett a közvélemény figyelembevétele vagy az azzal való fenyegetődzés. Ezért ezt állandóan - elemi érdekünk! - mérni kell. Igaz, naponta halljuk X. politikustól, hogy ő nem hiszi el az eredményeket - de másnap rohan, s feladja megrendelésként a saját kérdéseit valamelyik mérő cégnek.

Tettamanti Béla Magyarországon negyven éve van intézményes és folyamatos közvélemény-kutatás; a Tömegkommunikációs Kutatóközpont 1969-ben alakult. Kezdettől érthető érdeklődés kísérte a nem mindig nyilvános eredményeket. Az akkor felívelő és divatos szociológia egy kicsit persze lenézte, s Papp Zsolt barátunk csak a "mélyfúrások a napi politika futóhomokjában" jellegű felületességnek mondta az akkor általunk igen mélynek gondolt szociológiához képest. Tévedtünk. Mára a szociológia íve behorpadt, s a közvélemény-kutatás, a közhangulat tudója mindent visz.

Egyik barátom morgolódik, hogy képtelenség az egyetemen a hallgatókkal megértetni a "Tűz van, babám" meg a "Szigorúan ellenőrzött vonatok" korát. Hiába mondja el az akkori történéseket, írja le az akkori intézmények működését, a lényeget nem értik a hallgatók. No, de mi ez a lényeg? S kiderül, hogy ez a kor hangulata, zamata. S ugyan honnan tudjuk, hogy volt ilyen? Hát onnan, hogy emlékeink vannak, s az élménytelt emlékek hangulata iránti igényünket a körülöttünk zakatoló közvélemény-kutatás tartja állandóan ébren.

A közvélemény ily mértékű előtérbe kerülése és a közvélemény kutatásainak diadalmassága miatt a történelemtudomány is változik. Eric Hobsbawm angol történész jegyzi meg, hogy régen a történészek azt írták le, hogy hol, mikor mi történt. Jobbik esetben azt is, hogy miért történt, ami történt. Mára megváltozott a helyzet. Ma arra vagyunk kíváncsiak - s erre terelődik a történetírás is -, hogyan és mit éreztek az emberek hajdanán. Mitől féltek, mit reméltek, mit szerettek, mire vágytak? A "múlt érzelmi struktúrája" vált kutatandóvá - írja Hobsbawm. Az, ami mint a jelen hangulati szerkezete immár nélkülözhetetlenül elterpeszkedik tudatunkban. De hogy ez így van-e tényleg, azt csak egy közvélemény-kutatás döntheti el.

Kapcsolódó cikkek: Amice Degré | Turul, nem turul | Zéró tolerancia | Tibet esete a pozitív szabadsággal | Miképp minősíthetjük a kormányt?