A bocsánatkérés ilyenformán a társadalmi erkölcsi higiéné része: egyfajta önmegtisztulás ez, akár merőben formális, szertartásos, akár pedig megrázóan katartikus jellegű.

Olyan cselekedetekért, gesztusokért, mondatokért is bocsánatot kérhetünk, amelyeket személy szerint nem mi követtünk el, hanem, mondjuk eleink, rokonaink, államunk, egyházunk, nemzetünk, sőt, még tovább: intézményünk, cégünk, bármi és bárki, amivel vagy akivel kényszerűen vagy szabadon közösséget vállalunk, azonosítjuk magunkat, és ezért az általa elkövetett tettekért morális felelősséget érzünk. A bocsánatkéréssel mindenesetre nem kimagyarázni, igazolni, mentegetni próbáljuk az általunk elkövetett rosszat, hanem bűnnek, véteknek, sértésnek, bántásnak (egyszóval: valamilyen határátlépésnek, normaszegésnek) ismerjük azt el azokkal szemben, akik e bűnös tett vagy sértés elszenvedői, áldozatai voltak, és akiktől (vagy a bűn, a sérelem emlékétől sebzett utódaiktól, a bűn következményeit viselő leszármazottaiktól) bocsánatkérésünkkel múltbéli vétkeink mint erkölcsi adósságok elengedését kérjük, akiket bocsánatkérésünkkel mint egyfajta erkölcsi felajánlással ki akarunk engesztelni. Mivel a megtörténtet nem tehetjük meg nem történtté, mivel a jóvátehetetlent jóvátenni nem áll módunkban, azért az anyagi világ síkjáról erkölcsi síkra visszük át és ezen az erkölcsi síkon igyekszünk jóvátenni.

Természetesen nem mellékes, ki és miért kér bocsánatot kitől? A politikai bocsánatkérés például merőben új jelenség. A történeti közel- és távolmúltban nemzetállamok, bukott rendszerek és pártok vagy a történelmi egyházak által más nemzetek, népek, egyházak hívei ellen elkövetett ilyen-olyan bűnökért - gazságokért, galádságokért, igazságtalanságokért - való ceremoniális bocsánatkérés még a huszadik század második felében is kivételszámba ment. Az utóbbi két évtizedben azonban - legalábbis Európában - az ünnepélyes politikai bocsánatkérés mindinkább kezd valamilyen új politikai rítussá átalakulni. Államok, pártok, egyházak képviselői egyre-másra kérik egykori sértetteik, megalázottaik, áldozataik bocsánatát, éspedig nemcsak azokért a rosszakért, amelyeket a közelmúltban okoztak nekik, hanem amelyeket évszázadokkal korábban szenvedtek el tőlük. Ez utóbbihoz persze szükség van a politikai közösség folytonosságának és azonosságának fikciójára, hiszen csak ezen az alapon vehetjük magunkra a bűnös vagy az áldozat szerepét, hogy úgy fogjuk fel a történelmet, mint ami "velünk" történt, amit "mi" követtünk vagy "mi" szenvedtünk el, mi, mai magyarok és romának, mai csehek és szlovákok, mai lengyelek és németek, mai oroszok és franciák, mai britek és amerikaiak és így tovább. Akkor is "mi", ha személy szerint a történelmi bűn elkövetésekor még nem is éltünk. Ilyen értelemben "mi" angolok, franciák, hollandok, portugálok, spanyolok gyarmatosítottuk Afrikát, Ázsiát és Amerikát, "mi" gyilkoltuk le a dél-amerikai és irtottuk ki az észak-amerikai indiánokat, "mi" katolikusok üldöztük és vetettük gályarabságba a protestánsokat, a "mi" Szentföldre induló kereszteseink fosztották ki Konstantinápolyt, és persze "mi" oroszok kötöttük a Molotov-Ribbentrop-paktumot, "mi" németek gyilkoltuk halomra ipari módszerességgel az európai zsidóság millióit, "mi" oroszok mészároltuk le a lengyel tisztikart Katynban, "mi" magyarok lőttük a Dunába zsidó származású honfitársainkat 1944-ben, "mi" amerikaiak dobtuk le az első atombombát Japánra, "mi" oroszok tiportuk el "1956"-ot és "1968"-at és így tovább, egészen az esőerdők kiirtásáig és a Föld bolygó ökológiai tönkretételéig, amiért egyelőre még nem kért bocsánatot senki. Mea culpa, mea maxima culpa. Sorry, pardonnez, izvinite és bocsánat, bocsánat, bocsánat.

Tettamanti Béla A bocsánatkérés - túl a nemzetközi jogi és emberjogi normák globalizálódásán, a politikai udvariasság, a nevezetes "píszí" terjedésén, a hidegháború lezárulásán és a késő polgári kereskedőtársadalmak általános békességvágyán - két okból kezdett ritualizálódni a politikában. Egyrészt mert a bocsánatkérés gesztusa a bocsánatkérő politikust morálisan jó színben tünteti föl, megnemesíti, erkölcsileg mintegy fölemeli, és hát melyik politikus ne szeretne jó színben föltűnni ország és világ előtt? Másodszor azért válik a bocsánatkérés a mai politikában spektákulummá, teatralizált politikai rítussá, mert maguk az áldozatok sem érik be egyetlen bocsánatkéréssel, újabb és újabb politikusoktól újabb és újabb bocsánatkéréseket követelnek. És valóban: lehet-e egy sértésért, egy égbekiáltó bűnért valaha is eléggé bocsánatot kérni attól, akivel szemben elkövették? Az ismert Csehov-novella csinovnyikja és az ő halála a megmondhatói, hogy nem lehet. Nem, nem, soha! Nem lehet eléggé bocsánatot kérni a múlt bűneiért, amit elkövettünk vagy amit a mi nevünkben követtek el mások ellen. A bocsánatkérésnek tehát ritualizálódnia kell. Innen a hivatalos, általában ceremoniális bocsánatkérések elharapózó politikai tébolya, amelyben végül már ötpercenként mindenki mindenkitől újra meg újra bocsánatot kér, egyre hangosabban, egymással versengve, egymást túllihegve: ki kér bocsánatot pompásabban, megindítóbban, felemelőbben, meggyőzőbben, hitelesebben. Az újonnan hatalomra került politikus újra bocsánatot kér mindazért, amiért már elődje bocsánatot kért. A rítus ismétléskényszert foglal magában: a megfelelő alkalmakkor és helyeken újra meg újra bocsánatot kell kérni. A kölcsönös bocsánatkérések e forgatagában formálódóban van az a történelemírás, amelyről Elias Canetti egykor így álmodozott: "Egy olyan történelemírás, amely szerint mindig a veszteseknek volt igazuk."

A bűnök bocsánatkéréssel való erkölcsi törlése vagy felülírása mint a megbékélést és együttműködést kereső politika szimbolikus gesztusa, tagadhatatlanul szebb, mint amikor népek és népek politikai képviselői lelátói gyalázkodásokat zúdítanak egymásra, szebb, mint az ellenségeskedés érzületének megannyi kitörése - a harag és a gyűlölet egymásnak szánt vad köpetei, a megtorlásról és törlesztésről szőtt vad ábrándképek. De talán még ennél is szebb, ha egy politikai közösség képes elejét venni annak, hogy megerősödjenek benne és felülkerekedhessenek rajta azok a politikai erők, amelyek készek mindazt a rosszat újra elkövetni ország és világ, népek és népcsoportok, eleven emberek ellen, amiért aztán megint lehet szégyenkezni és bocsánatot kérni, már ha lesz még nemzet, állam, társadalom, amely a soron következő katasztrófát túlélőktől bocsánatot kérhet, és persze lesznek túlélők is.

Végül is a legokosabb, ha mindenki bocsánatot kér mindenkitől: kicsi a nagytól, nagy a kicsitől, Góliát Dávidtól, Dávid Góliáttól, a pápa a pátriárkától és a pátriárka a pápától, az értelmiség a néptől, a nép az értelmiségtől, baloldal a jobboldaltól, jobboldal a baloldaltól, egyik kormány a másik kormánytól, és így tovább, körben-körben a végtelenségig. Legyen egyetlen nagy bocsánatkérés, folytonos töredelem és vezeklés a politika! Akkor hát először is kérjen bocsánatot az országtól az a politikai osztály, amely abba a közel tíz éve folyó és káoszba torkolló hideg-polgárháborúba belerángatta, amelyre csaknem ráment az ország. Ha nem többet, ennyit, ezt a szimbolikus bocsánatkérést a magyar társadalom is elvárhatja politikusaitól. Nem sok az, amit hallani akar. Gondoljanak a régi szovjet viccre, amelyben a szovjet tudósoknak sikerül föltámasztaniuk Marx Károlyt, és amikor a szocializmus atyja kicsit körülnéz a fejlett szocializmus országában, azt kéri, hogy élő adásban szólhasson a világhoz. Hosszú percekig némán néz a kamerába, majd ennyit mond: "Világ proletárjai, bocsássatok meg!" Vajon ki lesz a magyar demokrácia huszadik évében az a magyar politikus, aki egyszer most már odaáll végre a kamerák elé és a maga és az övéi nevében így szól: "Magyarország polgárai, bocsássatok meg!"

Kapcsolódó cikkek: A Fidesz-kormány mikor jut el a düh pincéjébe? | Agresszió, kultúra, demokrácia | Állam és jóga | Egyenruha és jogállam | Időzítés