Ettamanti Béla

Kit látna szívesebben az állam élén: az Árvízi Hajóst?, a Nagy Kormányost?, a nemzet zord, de igazságos Atyját?, a karizmatikusan handabandázó Nagy Varázslót?, a korbácsát lóbáló Nagy Idomárt?, avagy a köz ügyeit halkan, frázispuffogtatások, hősi pózok, szónokias leleplezések nélkül intéző Kis Szürke Verebet? Lángpallosú megváltóra vágyik-e inkább a magyar, aki fogát csattogtatva föl-alá rohangál a politikai cirkusz porondján, mígnem talpát diadalmasan irgalomért esedező riválisai - csupa főbenjáró gonosztevő - fejére nem helyezi, avagy inkább egy láthatatlanul, de megbízhatóan működő főkönyvelőt szeretne, aki tisztes fizetség fejében tisztességesen vezeti a könyvelést, szenvtelenül viszi a pénzügyeket, biztosítja az államüzem - és az olyan "üzemágak", mint egészségügy, közoktatás, tömegközlekedés, nyugellátás, szociális segélyezés, bankfelügyelet - zökkenőmentes, megbízható és kiszámítható működését?

A társadalmat ostromló kérdések e hosszú sora végül is a jógi és a komisszár közötti választásra egyszerűsíthető. Arthur Koestler, akitől a politikai színkép e két szélsőségének tipológiai szembeállítása származik, mindkét végletet, mindkét fanatizmust rossznak találta és egyaránt elutasította. Koestler A jógi és a komisszár című híres esszéjében a társadalmi viselkedések színképét bontotta föl. Eszerint a színkép egyik végén - infravörösben - a komisszár áll, aki a világegyetemet mechanikus szerkezetnek, afféle óraműnek tekinti; az a meggyőződés hatja át, hogy a cél szentesíti az eszközt; és szilárdan hisz a kívülről jövő, tehát kierőszakolt változásokban. Ezért adja le a legnagyobb hőmennyiséget ez a típus: szinte lángol benne a meggyőződés és a világot is kész lángra lobbantani.

A színkép másik végén, szárazon és hidegen, mindenféle hő leadása nélkül, egyedül csak a dolgokon való áthatolás képességével felruházva, szinte beleolvadva az ultraibolya fénybe - a jógi kuporog. A jógi és a komisszár (korabeli példákkal: Gandhi és Lenin) politikai ellentétében a szent és a forradalmár, a szerzetes és az inkvizítor korábbi ellentéte köszön vissza. Keveredés és szintézis a két végpont között nem lehetséges. Kétféle politikai lejtő ez Koestler szerint, melyeken nincs megállás: az egyik magatartás politikai inkvizícióhoz és perekhez vezet, a másik, amely passzív ellenállást hirdet a szuronyokkal és erőszakkal szemben, elmaradottsághoz - csatornázás nélküli falvakhoz, gyermekágyi lázhoz, járványokhoz, éhínséghez - vezet. Koestler szerint a huszadik század a jógi és a komisszár különös menüettjének százada lett. De ami a huszadik században a lényeget illetően talán érvényes volt, a huszonegyedikben bizonyosan nem az. A komisszár etikájának jellemzése ellen nincs különösebb kifogásom, de a Gandhi nevével fémjelzett jógi etikájának politikai hatékonyságát már a maga korában is nehéz elvitatni, a mi korunkban pedig, az egyre élesebb körvonalakkal kibontakozó globális ökológiai katasztrófa és az ettől elválaszthatatlan világgazdasági összeomlás korában valószínűleg ez az egyetlen lehetséges politikai etika.

Tettamanti Béla rajza Elég futó pillantást vetni arra a pár hónapja tartó különös kormányzási stílusra, amely - hacsak egy felvonásközi politikai szünet rövid időszakára is - zavarba ejtően új mintát villantott fel a magyar politika hidegháborús zűrzavarában, s amely inkább a jógi passzív és hideg, semmint a komisszár tüzes attitűdjével jellemezhető. Mindenütt, ahol a válságkormány meditációs gyakorlatait végzi, némiképp elcsitul az őrjöngés, alábbhagy a jajongás, visszafogottabbá válik az imént még minden rohadt reakciós azonnal lámpavasra húzását követelő "utca népe", és nem azért, mintha a megszorítások és a világgazdasági válság következményei egyre kevésbé lennének érezhetők (épp ellenkezőleg!), hanem mert más módon zajlik a kormányzás mint eddig bármikor. Ezt a más módot, ha tetszik üzemmódot nevezem politikai jógának.

Az ellenzék által 2006 ősze óta egyfolytában víz alá nyomott, szinte víz alatt tartott kormány, amely annyira nem jutott levegőhöz, hogy már-már elhittük neki: megtanult kopoltyúval lélegezni, nos, amióta új kormányfő vezeti és összetétele is megváltozott valamelyest, hirtelen, talán maga számára is váratlanul és érthetetlenül áttért egyfajta politikai jógalégzésre és mintha a társadalom is kezdené átvenni ennek ritmusát: másként veszi a levegőt, kevésbé kapkodva-zihálva mint eddig. Szinte az a benyomása az embernek, mintha megszűnt volna a politikai háború, amely egy évtizeden át maga volt a politika. Ügyek vannak és ügyintézés van. Tűzoltás, szanálás, helyrehozás, mikor mi, mindenféle sikoltozás, végvonaglás, prófétai átok, drámai jelenetek nélkül.

Lehet, hogy az állam jógalélegzése csak afféle kegyelmi állapot, amely az eleve győzelemre ítéltek fölényes magabiztosságából és az eleve vesztésre ítéltek letargiájából táplálkozik; és az is lehet, hogy a gazdasági világválság előtti dermesztő tanácstalanságból ered: a parlamenti választások karnyújtásnyira vannak, az ellenzéknek pedig most már nem érdeke, hogy ennél is előbbre hozza őket, vagyis előbb vegye vállaira a globális csőd ezer gondját és baját, mint az nemsokára elkerülhetetlenül ránehezedik majd. Még ennél is kevésbé érdeke, hogy egyre tétovábban, egyre halkabban megfogalmazott, de változatlanul abszurd politikai ígéreteinek foglyává válva, idejekorán sétáljon bele az ismert kutyaszorítóba: vagy teljesíti képtelen ígéreteit és azzal újra az államcsőd szélére sodródik az ország, vagy nem teljesíti őket, és ez esetben már a világraszóló választási győzelem másnapján dicstelen hazudozóként fogja elnyelni őt is a népi emlékezet Tartarosza.

Az is lehet, hogy csupán a 2006 óta menetrendszerűen érkező őszi vihar előtti csöndet halljuk jógalégzésnek, amely - ahogy a megszorítások és a drasztikus jövedelemcsökkenés nyomán kezd kifogyni a társadalomból a szusz - rapid módon fulladásos kormányhalálba torkollik. Egyelőre azonban csak az látszik, hogy a magyar köztársaság történetében először a jógi (és nem a komisszár, a gyógypedagógus, a civilizátor, a megváltó) kormányoz és bármilyen rövid lesz is most már ez az uralmat az önuralommal kezdő, passzív, de a gazdasági folyamatokat uralni képes kormányzási mód, üdítő színfolt marad a magyar demokrácia rövid történetében.

Ismeretes, hogy a jógameditáció kiindulópontja: az egyetlen tárgyra összpontosítás. A jógakönyvek leggyakrabban az orrhegyet ajánlják. Fordítsuk ezt most le az államélet nyelvére: mi az állam orrhegye? A költségvetés. A jógi kormánynak mindenekelőtt az orra kell tehát összpontosítania, kiszorítva minden egyebet politikai figyelme látóköréből, kizárva belőle a szenvedelmes politikai valóság egészét. Ha a jógi kormány rezzenéstelen tekintetű feje és az ő tudattalanja - a pénzügyminiszter - által végrehajtott pénzügyi "ászanákra" gondolunk, amelyek végre megint némi szilárdságot kölcsönöztek az államtestnek és a nemzeti valutának, akkor ez az áttérés a voluntarizmus komiszszárpolitikájáról a dolgokon áthatoló, meditatív elme jógipolitikájára, egyelőre legalábbis üdvösnek és sikeresnek látszik.

Lehetséges persze, hogy mindaz, amit lefegyverző váratlansága és csodás idegensége okán - végtelen állampolgári együgyűségemben - a politikai viselkedés új mintájaként ünnepelek itt, mikor a háborús politikai valóságból önmagába visszahúzódó jógiként dicsérem a távozó politikai nap hősét, az új kormányfőt, akkor nagyot tévedek. Előfordulhat, hogy amit e sorok írója a jógi szenvtelenségének, világ fölötti derűjének és cselekvő passzivitásának vél, valójában az üzletember rezzenéstelen pókerarca, aki nyerni akar, éspedig nem a politikai, hanem az üzleti játszmában akar nyerni. E kétségek persze maguktól foszlanának szét, ha a politika világában - és persze nemcsak Magyarországon - megtörténne állam és üzlet intézményes szétválasztása (vagy legalább szétszálazása). Olyan horderejű fordulat volna ez, mint az állam és az egyház szétválasztása az újkor hajnalán. Ennek azonban épp az ellenkezője történik manapság szinte mindenütt: magánbiznisz és közpolitika összforrnak. Félő, hogy újra meg újra Marxnak lesz igaza, aki a kapitalizmust másfél évszázaddal ezelőtt olyan rendszerként jellemezte, amelyben "a nyereségeket magánosítják, a veszteségeket pedig társadalmasítják".

Nem tudom például, hol válik el a korrupt összefonódás és a makulátlan üzleti és politikai tisztesség egymástól az MTV (a közpénzből fenntartott közszolgálati televízió) és az időközben nevet változtató Wallis cégcsoport közötti székházszerződés médiaszerte bőségesen pertraktált üzleti ügyletében, de ha e grandiózis politikai pénzosztóhely és pénzmosóhely - mármint az MTV - húszéves hanyatlástörténetére és a szóban forgó szerződés elképesztő részleteire gondolok (a bérleti díj havi 765 ezer euró, amit akár 22 + 18 éven át is fizethez a magyar adófizető állampolgár - ki más? - a semmiért), akkor bizony belőlem is bömbölve előtör a populista, és végtelen önuralomra van szükségem, hogy jógi helyett nehogy magam is komisszárért kiáltsak.

Kentaurbeszéd

Kapcsolódó cikkek: Bocsánatkérések kora | Amice Degré | Kancsal világ | Egyenruha és jogállam | Időzítés