- Azon a véleményen vagyok, hogy az éhezőknek nem halat kell adni, hanem meg kell tanítani őket halászni. Szóval, ha tud jegyzetelni, adok néhány tuti tippet, hogyan többszörözheti meg a befektetéseit néhány hónap alatt

Marabu

A magyar jóléti állam nem koraszülött, ahogyan egyes közgazdászok gondolják, hanem még meg sem született. Statisztikailag bizonyított tény, hogy az államszocialista "gondoskodó állam" leginkább a túlságosan kiterjesztett kollektív fogyasztás állami szubvencionálására törekedett, mégpedig úgy, hogy ezzel mindenekelőtt a nagyvárosi és a magasabb státusú, magasabb jövedelmű népesség fogyasztását támogatta. A tömeges munkanélküliség, a hajléktalanság pedig fölkészületlenül érte a hazai szociálpolitikát, amely mintha máig sem vette volna észre, hogy a rendszerváltás óta alapvetően megváltozott a helyzet. Így azután hatalmas összegekkel még mindig a kiterjedt kollektív fogyasztást finanszírozza. Holott az a fajta szegénység, ami tartós munkanélküliséggel, szegénységgel, a lakhatás biztonságának tömeges megingásával és mindezek átöröklődésével jár, alapvetően más típusú probléma, mint ami a rendszerváltás előtt volt - és nyilvánvalóan más típusú szociálpolitikát is igényelne.

A szociálpolitika potentátjai azonban még ma is az 1970-es, 1980-as években követettekhez hasonló célokat akarnak megvalósítani. Ebből - és a szavazók kegyeiért folytatott versenyből - lett azután az a nagy osztogatás, ami már a 2002-es választási kampány idején elkezdődött, és különös lendületet kapott a Medgyessy-kormány idején. Gázártámogatás, családi pótlék, kamattámogatás a lakásvásárlásnál - mindenkinek. Az az államszocialista tradíció folytatódik, hogy a szociálpolitika a magasabb jövedelműeknek többet ad, mint a leginkább rászorulóknak.

A segélyezési és lakástámogatási rendszer pedig röghöz köti a legszegényebbeket és a tartósan munkanélkülieket. A városokban gyakorlatilag nem épültek állami bérlakások, a meglévők nagy részét pedig kiárusították vagy lebontották. A közösségi bérlakások aránya csak a harmadik világban mért arányokhoz hasonlítható. Nincsen semmi olyan konstrukció, ami azokat támogatná, akik a munkaalkalmak után akarnak költözni, és erre még valamennyi pénzt is tudnának áldozni. Az a dogma, hogy csak akkor vigyáznak az emberek a lakásukra, ha tulajdonossá válnak, a legszegényebbek esetében azt jelenti, hogy milliárdokat költöttek "szocpolos házakra", amelyek igen gyakran olyan településen épültek fel, ahol nemhogy ma, de még akkor sem volt munka, amikor még teljes foglalkoztatottság volt az országban.

Szomorú tény, hogy az elmúlt két évtizedben a legszegényebbek nem a munkahelyek után költöztek, hanem éppen ellentétes irányba mozogtak. Kiszorították őket a városokból és a munkaalkalmakhoz közeli falvakból - ahol csak könnyebb lett volna nekik munkát, gyermekeiknek szakképzést biztosítani -, s beszorultak olyan falusi etnikai gettókba, ahol közel, távol nincs munkahely. S ahol már tényleg nem nagyon lehet velük egyebet tenni, mint segélyezni őket. Ezeknek a problémáknak egy része persze elkerülhetetlen volt, de a szociálpolitika nemhogy enyhítette volna, inkább súlyosbította őket. Pedig a családi, rokoni, szomszédsági kapcsolatokba integrált szegénység mindig sokkal könynyebben kezelhető, mint a megfelelő feltételek nélkül is költözésre kényszerített, egyik helyről a másikra űzött, talajtalan nyomorúság.

Nagyon nehéz ezen a szisztémán változtatni ma, az elhatalmasodó válság körülményei között. Különösen azért, mert ma nemcsak a gazdasági, hanem a politikai feltételek is sokkal kedvezőtlenebbek, mint mondjuk 5-6 évvel ezelőtt. Mégis lépni kellene, mert a legkedvezőtlenebb tendenciák megváltoztatása csak egyre nehezebb lesz. A jelenlegi - elsősorban a tehetősebbeknek kedvező, a rászorultaknak pedig mindenféle eszement módon alamizsnát osztogató - szociálpolitikai rendszert megváltoztatni tényleg csak össztársadalmi összefogással és a pártok közötti szilárd megegyezés alapján lehet. Tudom, hogy egy ilyen megegyezésnek ma kevesebb a realitása, mint az utóbbi időkben bármikor volt. Ugyanakkor azt is tudom, hogy például a körzetesítési politika feladása olyan ésszerű lépés lehetne, ami egyben gesztus lenne az ellenzék felé is.

Jelentős eredménynek tartanám már azt is, ha legalább a kormányon belül létrejönne a konszenzus arról, hogy kiemelt társadalompolitikai cél a rendszerváltás utáni válság következtében a társadalomból kihullott 700-800 ezer magyar állampolgár minél nagyobb részének társadalmi reintegrációja, és a jelenlegi válság szociális hatásainak a minimalizálása. Mindenekelőtt: meg kellene tenni minden lehetségest annak érdekében, hogy minél kevesebb munkahely szűnjön meg, és minél kevesebb további munkanélkülivé váló, lakhatásában ellehetetlenülő család szoruljon ki a nagyvárosokból és a potenciális munkahelyekhez közeli településekről. Érdemes lenne konzekvensen végiggondolni, hogy mit is szükséges tenni ennek az érdekében. Világosan kell látni: ilyen tömegű, tartósan munkanélküli, alacsonyan képzett, a társadalomból kiilleszkedett, a településrendszernek a perifériáján, mindenfajta munkahelytől egyre távolabb, szélsőségesen szegregált körülmények között élő népességgel ez az ország nem tud felzárkózni. Tudniillik ezt a népességet valamilyen módon el kell tartani, és ez iszonyatosan sok pénzbe kerül! A kiemelt prioritást nem csak úgy lehet érvényesíteni, hogy mindenféle rettenetes szervezetet hozok létre, lila programot találok ki, amihez óriási pénzeket rendelek. Azt kellene végiggondolni, hogy a jelenleg működő intézmények és elosztási rendszerek miként hozzák létre és termelik újra ezeket a lehetetlen helyzeteket. Arra kellene törekedni, hogy lehetőleg ne ártsunk! Most ugyanis olyan időszak van, amikor sokat használni nem igazán lehet, mert nagyon instabil a politikai, és nagyon rossz a gazdasági helyzet.

Mi az, ami eddig a legtöbbet ártott és árt? Ártott a körzetesítés, ártottak az indokolatlan iskolabezárások, árt mindenféle kormányzati ötletelés a "segélyért munkát" témakörben - az utóbbinak ugyanis csak az lehet a következménye, hogy a tartósan munkanélküliek jelentős részét megbélyegzik, és a munkahelyektől egyre távolabbi településekre szorítják ki -, árt a kistelepülési önkormányzatok ellehetetlenítése, árt mindenféle álprogram, amely azt a benyomást kelti, hogy ez a probléma a szőnyeg alá söpörhető. Egyetlenegy esélyteremtő program sem volt Magyarországon a rendszerváltás óta! Minden kormányzati program így vagy úgy az "osztogatva gondoskodásra" épült. Osztogatási és ellehetetlenítési periódusok közötti rángások jellemzik a magyar szociálpolitikai rendszert, közben pedig - az eredmény ezt bizonyítja - rettenetesen sok pénzt rettenetesen rosszul költöttek el. Sok országban költenek el olyan sok pénzt szociálpolitikára, mint nálunk. Sok országban van legalább akkora szegénység, mint Magyarországon. De olyan ország, ahol ilyen sokat költenek szociálpolitikainak nevezett célokra, mégis ilyen sok tartósan szegény, kirekesztett pária van, aligha van több a világon.

Válságban nem érdemes gigantikus tervekkel előállni, hanem a meglévő lehetőségek megragadása érdekében kell jó kompromisszumokat kötni. A korszerű jóléti állam Nyugat-Európában mindenhol bal- és jobboldal, szociáldemokraták, konzervatívok és liberálisok megegyezésével és a jobb- és baloldali szélsőségeseknek ebből a megegyezésből való kizárásával jött létre. Ez nálunk sem sikerülhet másként. Talán a válság majd kikényszeríti ezt is.

A cikk a Kritika 2008. decemberi számában megjelenő tanulmány rövidített és átdolgozott változata.

A szerző szociológus