Szaporodni kezdenek azok a cikkek, előadás-meghívások, blogbejegyzések, amelyek bizalmatlanok a nagy polgári lapok és az euroatlanti elit Orbán-rendszer-kritikájával szemben. Még nincs sok belőlük, s általában nem konkrét állításokkal vitatkoznak. De számuk nő. S ráadásul arról az oldalról jelentkeznek, a radikális baloldali értelmiség felől, amelyhez a magyar követségeknek hagyományosan nincsenek kapcsolataik. A Bem térről elérhetetlenek. Így e szövegeket, kommentárokat bizonyára nem magyar külügyérek generálják.

De lassan megszólalnak a „magyar ügyben” különböző baloldali radikális körök, diákklubok, az egyes peremglobalizációs mozgalmak támogatói, az antikapitalizmus, sőt az antiimperializmus még létező hálózatai. Véleményük támad komoly embereknek. Már látom, hogy holnap megjelenik valamilyen egyetemi ellenzék is. Láthatóan lefedik vagy lefedhetik a vita iránt érdeklődő európai értelmiségi közvélemény nem is olyan kis részét. Persze eljutott ide az európai szocdemek és zöldek Orbán-kritikája. Hallottak arról, hogy itt azok szerint is alapvető baj van vagy lehet nálunk a demokráciával. S ők végül is demokráciapártiak. De számukra azon európai és amerikai hangok többsége nem igazán hiteles, amelyek most aggódni kezdtek az EU keleti belső peremén a több demokráciáért.

Értelmezésük szerint a „nagyok”, az erősek itt mintha ismét a mesterséges demokráciaexport egy újabb, ezúttal – hiszen az EU-n belül vagyunk – a frontális erőszakot kizáró változatával próbálkoznának. E felfogás szerint adott egy kis ország, amely egy ponton szembekerül a nemzetközi tőkével. Megpróbálja, legalább részben a helyi érdekeket érvényesíteni. Ez újdonság az egykori posztkommunisták között, akik – legalábbis szavakban – abban versenyeztek, hogy ki lesz engedelmesebb, szorgalmasabb, odaadóbb építője annak a kapitalizmusnak, jobb tanítványa azoknak a nyugati eliteknek, amiről/akikről a radikális társadalomkritika, az „igazi” baloldal ott kint oly rossz véleménnyel van. Az „új európaiak”, akiktől nem kevesen Nyugaton először azt várták, hogy valami eredetit, az ottani anomáliák egy részét kiigazító kísérleteket produkálnak, ehelyett régi megoldások szolgai másolásába fogtak. S akkor végre jön valaki, aki nem tesz lakatot a nyelvére. Bele mer marni a nagybankokba, kereskedelmi láncokba, megpróbál kitérni az IMF elől. Amelyről ebben a közegben és egyébként sokféle latin-amerikai, ázsiai mozgalmakban egyáltalán nem mint a megértő, progresszív amerikai nagybácsiról, hanem mint a globalizáció kemény, sok szempontból kifejezetten kegyetlen változatainak legfontosabb képviselőjéről, sőt exportőréről beszélnek. S ezt a bátor kormányt a nyugati elitek most mindezért valahogy meg akarják büntetni. A nagy pénzügyi szervezetek meg zsarolják. A nagyhatalmak megpróbálják visszaterelni a járomba, és egyre merevebbek, az európai családon belül szokatlanul keményen fogalmaznak. S egy szokásos lejárató kampány részei a kifogások a helyi demokráciával szemben. Hiszen a közeledő szankciókat valahogy igazolni kell. Tehát a nyugati kritika e relációkban igazán – így a radikálisok – tulajdonképpen nem a demokráciahiánnyal, hanem a „lentiek” önálló hangjának megjelenésével függ össze.

E gondolkodást a részletek, a helyi viták nem érdeklik. A konkrét történések ott rekednek valahol, túl az Óperencián. Talán tudják, hogy jár ide az Eurocity, talán nem. De ha a kinti elit lapjai szidják Orbánt, az ebben a miliőben inkább jó pontnak számít. Végül is, ugyanezek a lapok sokszor vádoltak olyan harmadik világbeli féldiktátorokat is, akik másoknak inkább reformereknek tűntek, és akiket majdnem írástudatlan falusi szegény emberek és válságokra pánikkal reagáló városi kishivatalnokok tömegei rajongva támogattak. S messziről Orbán ezek európai kistestvére.

Végül is elképzelhető, hogy e baloldali értelmiségi csoportok messzi belpolitikák iránt érzéketlen, de magát globális szerkezetekben, összefüggésekben utazóként forgalmazó része vagy ennek valamilyen hányada Orbánnak fogja majd pártját. A Fidesz persze egy pillanatig nem hiszi, hogy ezek szövetségesei lennének. Még gesztusokat sem tesz irányukban. De ez a miliő nincs elkényeztetve. S különben is jobban szereti a harmadik világbeli populistákat távolról védeni. A konkrét részletek zavarják a globalista kijelentéseket, a modellépítést. S a különböző féldiktatúrák turisztikailag sem attraktívak. Miért kellene akkor közel kerülni hozzájuk? S az innen előbukkanó „el a kezekkel Magyarországtól” címkés hozzászólások, vitabejegyzések e harmadikvilág-védelmi vonalba illeszkednek.

Nem érdemes azon háborognunk, hogy első pillantásra ez a kép nem sokban különbözik attól, amivel Orbán itthon törzsválasztóit eteti. Nem érdekes, hogy az itthoni szövegek mégsem azonosak a kinti antiglobalista baloldaléval. S nem érdemes azt a 90-es években népszerű liberális bölcsességet sem ismételgetni, hogy lám-lám a szélsőjobb és a szélsőbal összeér. Mindettől a kinti radikális értelmiségnek nem nyílik csak úgy ki a szeme. És nem is arról van szó, hogy a belső és a külső kritikának most ketté kellene válnia. De ha megtanuljuk másként előadni az álláspontunkat kint, akkor lesznek új érveink. S azok közül néhányat később itthon is kipróbálhatnánk. Hátha új elemekkel gazdagodhat a magyar ellenzéki kritika, amely bármennyire is indokolt, mintha nem tudna túllépni egyfajta sérelmi repertoáron. A „’89-ben valamit elértünk, s most azt elveszik tőlünk” érvelésmód a progresszista középrétegeken kívül egyelőre itthon nem működik (sajnos már külföldön sem nagyon), s ezért hátha itt valami mást, legalább elemeiben vagy kiegészítésképpen, ki lehetne próbálni.

A dolgot nehezíti, hogy az antiglobalisták számára a bal- és jobboldali populizmus sok tekintetben összemosódik. Orbánt „chávezezve” itt nem bélyegezték meg. Chávez ezekben az értelmezési keretekben különben sem szitokszó, hanem egy érdekes társadalmi kísérlet márkajelzése. S mert potenciálisan itt az európai értelmiségi vélemény egyáltalán nem elhanyagolható csoportjairól van szó, a magyar progresszív oldal nemzetközi narratívájában ezzel foglalkozni kellene. Elsősorban azoknak, akiknek e világhoz van közvetlen hozzáférésük. Esetleg olyanoknak, akik ott még mindig hitelesnek tűnnek. Jobb IMF-hitelfeltételeket ettől várni aligha lehet. De hát van élet a valutaalapi tárgyalásokon túl is.

A szerző szociológus

Kapcsolódó cikkek: Róna Péter: Mi legyen a jegybanktörvénnyel? | Megfagyott a levegő | Nem értjük | Schiffer megy, nem a dilemmák | Kidobtam Orbán Viktort a kukába