Marabu

Talán soha olyan élesen nem merültek fel a magyar társadalom számára a gazdaságpolitika és a demokrácia dilemmái a rendszerváltás óta, mint a második Orbán-kormány regnálása idején. Az ellenzék szerint a kormány letért a nyugati típusú fejlődés útjáról, amelyhez vissza kell kanyarodni; ez gyakorlatban a 89-es alkotmány elveit, az EU által megkövetelt gazdaságpolitikai kiigazítást és végső soron a kormányváltást jelenti. A Méltányosság Politikaelemző Központ cikksorozata arra tesz kísérletet, hogy bebizonyítsa, ezek korántsem jelentenének valódi megoldást. A magyar társadalomnak ennél lényegesen mélyebb problémákkal kell megküzdenie: a visszatérő történelmi hagyomány és az önismétlő gazdaságpolitika után ezúttal a társadalmi egészség, illetve sokkal inkább az annak hiányából fakadó problémákat igyekszünk áttekinteni.

Akut problémák – középtávú kihívások

Az akut problémákat, amelyekkel a Szócska Miklós vezette államtitkárságnak szembe kell néznie, napestig sorolhatnánk, ráadásul a világméretű válság, illetve a finoman szólva hektikus hazai gazdaságpolitika sem könnyíti meg a helyzetet. A második Orbán-kormány ezenfelül igen nehéz örökséget vett át, mind az előző kormányok tevékenysége, mind a saját, ellenzékben tett ígéretei miatt. A Gyurcsány-kormány kísérlete – amelynek leglényegesebb eleme a biztosítói oldal liberalizálása, illetve co-payment rendszerek bevezetése volt – totális kudarcot vallott. Az ellenzéki ciklusban folytatott politizálásával, illetve a vizitdíjról, kórházi napidíjról szóló népszavazással a Fidesz–KDNP szövetség viszont kijelölte a jelenlegi kormánypolitika kereteit, akkori elveik feladása a jelenlegi pozícióban mindenképpen hitelvesztéssel járna. Ez elsősorban a finanszírozás kérdéseit érinti, vagyis pluszforrások bevonása co-payment rendszerekkel elképzelhetetlen, és kevés az esély a piaci verseny megteremtésére a biztosítói oldalon is. Ebben az igen szűk mozgástérben született meg a 2010-es év végére a Semmelweis Terv, amelyre korántsem igaz, hogy teljes átdolgozásra vagy visszavonásra szorulna. Az viszont igen, hogy radikális koncepcióváltást hirdet az egészségügyben, a Fidesz kormányzati filozófiájának megfelelően az állam szerepének megerősítésével. Az egyre súlyosbodó gazdasági válság azonban nagyon hamar a felszínre hozta az elképzelések legnagyobb hiányosságát, nevezetesen, hogy a kialakítandó rendszer teljes egészében a központi költségvetéstől függ, így az átalakítás sikere is kizárólag a gazdasági siker függvénye marad. Nem csoda tehát, hogy alig néhány hónappal később a Széll Kálmán Terv már rendkívül szigorú gazdasági intézkedéseket helyezett kilátásba elsősorban a gyógyszerpiac szereplői számára, ugyanakkor az ágazat számára pluszforrást csupán a chipsadóként elhíresült népegészségügyi termékdíjban, illetve a hatékonyság növekedésével beígért összegekben jelölte meg. A részeredmények ellenére az egészségügy megmentésére a csodaszert a Fidesznek sem sikerült megtalálnia, másfél év alatt a legérzékenyebb területeken – orvosbérek, kórház-finanszírozás, eszközhiány – legfeljebb átmeneti megoldásokra futotta.

A középtávú kilátásokat illetően egyre inkább az a legfontosabb kérdés, hogy a rohamtempóban központosított egészségügyi rendszer képes lesz-e olyan hatékonyan működni, ami nemcsak az ellátás színvonalában érződik meg, hanem olyan pluszforrásokat is felszabadít, amely elfogadhatóvá teszi a szektor dolgozói számára. A személyi állományt tekintve – különösen a háziorvosi korfák, illetve a rezidensek külföldre távozása miatt – az orvoshiány már néhány év múlva igen komoly kockázat lehet. A Fidesz központosítási kísérlete – hogy a helyi lobbiérdekeket kikapcsolva racionalizálja a forráselosztást – csak abban az esetben érhet célt, ha a párt egészségügyi és önkormányzati politikusainak csatáiból előbbiek kerülnek ki győztesen. A másik nagy kérdés, hogy hogyan alakul az egészségügyre épülő gazdasági szektor és a kormányzat viszonya. A gyógyszeripar ugyanis már a válság előtt fizetett különadót, amelyet az Orbán-kormány 20 százalékra felemelt, ráadásul a Széll Kálmán Tervben megjelölt forráskivonás nagy része is rajtuk csattan, és az olcsó, generikus készítmények erőltetése is a hazai kutatás-fejlesztést vetheti vissza. A Széchenyi Tervben kitörési pontként meghatározott egészségipar és egészségturizmus felfuttatására eddig legfeljebb a fogászati turizmus meglehetősen ellentmondásos megtámogatása kapcsán lehet hallani.

Az akut és középtávú problémák orvoslása azonban minden esetben csak ideig-óráig lehetséges, tartós eredményekhez a mélystruktúrákban is változást kellene elérni. Ezek megismeréséhez azonban szakítanunk kell azzal a nézettel, hogy az egészségpolitika csak az intézményrendszer, az egészségbiztosítás, illetve népegészségügyi rendszer működtetése, és mint olyan, kizárólag költségvetési kiadási tételként kezelendő.

A befejezetlen reformok

A kilencvenes évektől a pártpolitika szintjén egyre erősödő hidegháborús helyzet az egészségügyet sem hagyta érintetlenül. Sőt a Gyurcsány-kormány idején bevezetett liberális reformok, illetve az ellene fellépő jobboldali ellenreakció még tovább élezte a helyzetet. A 2008-as népszavazással az egészségügy a pártpolitika homlokterébe került, miközben magán a szakmán belül is kiéleződtek az ellentétek. Az, hogy napjainkban a Gyurcsány-féle reformtervekkel homlokegyenest ellentétes politikai szándékkal szervezik újjá az egészségügyet, jól mutatja, hogy a „két Magyarország” nemcsak a pártpolitikában, hanem már sokkal mélyebben létező valóság. Jelenleg egy kormányváltás azt jelenti, hogy egy homlokegyenest új koncepcióba kezd a győztes, lecserélve szinte az előző rezsim teljes szakértő és végrehajtó gárdáját. Az idő rövidsége és a politikailag ellenérdekelt csoportok miatt azonban arra képtelen, hogy be is fejezze, amit elkezdett, így a magyar egészségügyi rendszer egyre inkább a befejezetlen jobb- és baloldali reformok torzójává vált. Most egy központi irányításra és szinte kizárólagos állami tulajdonlásra épülő koncepció váltja fel a lokális autoritásokra és piaci szereplők bevonására alapozott szocialista–szabad demokrata kísérletet, miközben a mindenki által elfogadható kompromisszumnak a nyomai sem látszanak.

Beteg és elöregedő társadalom

Szoros a kapcsolat egy társadalom testi-lelki egészsége és gazdasági teljesítménye között. Magyarországon az aggasztó népegészségügyi adatok mellett a társadalom elöregedése tetézi a problémát. Utóbbi legismertebb kutatója a közgazdasági Nobel-díjjal kitüntetett Robert William Fogel, aki egy 2004-es tanulmányában rámutatott arra, hogy ötvenéves kor felett az egészségügyi ellátás relatív költségei ugrásszerűen nőnek és a nyolcvan év feletti életkort elérők esetében meghatszorozódnak. (Idehaza Szakolczai György foglalkozott többször is a témával.) Ez a magyarhoz hasonló termékenységi mutatókkal és demográfiai görbével rendelkező országokban olyan mérhetetlen kockázatot jelent, amely messze túlmutat az egészségügy, sőt még a gazdaságpolitika horizontján is. Mi történik ugyanis, ha az elöregedő, amúgy is kivándorlástól sújtott társadalom még krónikusan beteg is?

A 2008-as gazdasági krízis még tovább erősítette a Kádár-rendszer jóléti paradigmájának összeomlását követő hazai társadalmi válságot. A gazdaságpolitikának és az akut válságkezelésnek folyamatosan alárendelt társadalompolitika és a gyógymódként alkalmazott sokkterápiák, a megörökölt jóléti rendszerek leépítése olyan öngerjesztő folyamatokat indított el, amelyek fenntarthatatlanná teszik egy ilyen ország nyugdíj- és egészségügyi rendszerét. A gazdasági válság a kutatások egybehangzó eredményei szerint összefügg az életkorral: a munkanélküliségtől leginkább sújtott területeken ugyanis kimutathatóan kevesebb ideig élnek az emberek. A rövidebb élet a rosszabb életminőségből adódik, az egészségesen eltöltött évek száma csökken, ezek a polgárok még tovább terhelik az amúgy is egyre kevésbé fenntartható intézményrendszert, míg annak költségeihez nem képesek hozzájárulni. Az eredményes gazdaságpolitika és az eredményes egészségpolitika egymás kölcsönös függvényei, a demográfiai adatokból pedig az látszik, hogy eddig ebben lényeges fordulatot egyetlen rendszerváltás utáni kormány sem volt képes produkálni.

Életminőség és demokrácia

Az utóbbi évtized politikatudományi gondolkodásának középpontjába került az életminőség és a demokrácia kapcsolata. A nyugati politikatudomány a demokrácia alapjait már nem csupán a rezsim által működtetett intézményrendszerben látja. A demokrácia ugyanis nem lehet öncélú, arra kell törekednie, hogy polgárai jólétét szolgálja. A magyar társadalom túlnyomó része azonban nem jól él, az „ezernyifajta népbetegség” ugyanúgy kínoz bennünket testi-lelki értelemben, mint a rendszerváltás előtt. A lelki bajok talán nehezebben megragadhatók, adatolhatók, mint a test betegségei: azonban a szorongáscsökkentő és antidepresszáns gyógyszerek ijesztő fogyasztási statisztikái, valamint az egymásba és az intézményekbe vetett bizalom elképesztő hanyatlása jelzi, nagy a baj. Sőt még annál is rosszabbul érezzük magunkat, mint ahogyan azt az egészségstatisztikák mutatják. Ebből a szempontból tehát a rendszerváltás után létrejött politikai rendszer nem teljesítette céljait; kudarcot vallott a közösség reprodukciójának ösztönzésében, polgárai testi-lelki jólétének, a köztük lévő kohéziónak a megteremtésében és erősítésében. Nagyon sok jel mutat arra, hogy 1989–90-ben csak a demokratikus intézményrendszer váza jött létre, az életminőségben és az értékválasztásaiban a magyar társadalom nemhogy közeledett volna a Nyugathoz, inkább távolodott tőle.

Számot kell vetni azzal, hogy az egészségügy szerepe nem csupán a beteg emberek meggyógyítására korlátozódik, így nem lehet pusztán költségvetési kiadásként kezelni. Az érdemi változások elindítására azonnali anyagi forrásokra lenne elsősorban szükség, ebben a kormánynak van a legnagyobb felelőssége. Nem fordulhat azonban többé elő, hogy a költségvetésbe áramló pluszbevételek elosztásánál a társadalmi jólét szempontjait nem veszik figyelembe. A magyar gyógyszeripar és egészségipar a kevés hazai innovatív szektorok közé tartozik, a politikának érvényes ajánlattal kell előállnia a számára, hogy megérjen idehaza kutatni, fejleszteni, és hogy ennek eredményei a hazai társadalom életminőségében hozzanak pozitív változást. A politikai elemzés ehhez annyiban járulhat hozzá, hogy kitágítva horizontját, a mindennapok pártpolitikai csatározásainak értelmezésén túl a hosszabb trendek jelentőségére is felhívja a közvélemény és a döntéshozók figyelmét. A krónikus betegségektől sújtott társadalom rossz demográfiai mutatói óriási gazdasági és népesedési kockázatokat hordoznak. Ezek kezelése, megfordítása nem megy hosszú távú stratégia nélkül, amelynek megalkotása – hiszen több cikluson ível át – nem nélkülözheti a pártpolitikai konszenzusokat, bármennyire is elképzelhetetlennek tűnik a szakpolitikák összeegyeztetése a jelenlegi helyzetben. Egy olyan társadalomban, amelynek túlnyomó része sem testileg, sem lelkileg nem érzi jól magát, a közbizalom hanyatlik, az elit által lefektetett magasztos elvek messze kerülnek a társadalmi valóságtól. Ezért újra kell definiálnunk azt a fogalmi keretet, amelyben a jóllét (well-being) és a demokrácia viszonyait, kapcsolódási pontjait szeretnénk megtalálni. A magyar politika egészének közös, elemi érdeke, hogy képes legyen az egészségpolitikát ebben az új paradigmában elhelyezni.

A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ elemzője

Kapcsolódó cikkek: Levélváltás a debreceni bál után | Róna Péter: Mi legyen a jegybanktörvénnyel? | A történelmi félreértés: diktatúraellenesség versus kommunistaellenesség | Megfagyott a levegő | Profi amatőrök – amatőr profik 1.