Marabu

Ha egy vállalkozás a piacon sorozatosan és kizárólag eladhatatlan termékkel, szolgáltatással rukkol ki, akkor csőd és felszámolás a sorsa. Kivéve a gyevi bírót, akarom mondani, a magyar labdarúgást. Hazai futballunk élmezőnye másfél évtizeddel ezelőtt, amikor választani kényszerült – igaz, fogcsikorgatva, de minden kétely nélkül –, profinak, azaz üzleti alapúnak minősítette önmagát. Pedig szívesen pancsikáltak volna továbbra is az egyesületi-szakosztályi számonkérhetetlenség, az önámítás és az ígérgetés langymeleg vizében. A tisztes amatőrség még halvány alternatívaként sem merült fel. A váltás kikényszerítésében szerény személyem nem mellékszereplő volt. Ma már mosolygok naivitásomon, amikor azt reméltem, hogy a kiskapuk bezárása, az új, szigorúbb feltételek, a gazdasági vállalkozásokra vonatkozó jogszabályok hatékonyabb működésre előbb-utóbb nemzetközileg is mérhető eredményekre sarkallja néhány csapatunkat, mi több, válogatottunk is profitál mindebből.

Nos, jöhettek-mehettek különböző politikai kurzusok, eltérő színezetű kormányok, futballtól lázba nem jövő, vagy azt éppenséggel kedvelő, sőt űző miniszterelnökök, ilyen-olyan habitusú, hátterű MLSZ-elnökök, hazai vagy külföldi szövetségi kapitányok, íveltek fel és hanyatlottak le nagy dérrel-dúrral és nem kevés pénzzel meghirdetett programok, az eredmény ugyanaz, finoman szólva, kritikán aluli maradt. Ha folyamatosan düledezik is, még áll a magyar profi kártyavár. Ez a hungarikum, nem a Pick szalámi!

A professzionális labdarúgás legfontosabb terméke az a játék és azok az eredmények, amelyek a lelátóra, a televíziós készülékek elé ültetik, „kegytárgyak” vásárlására, honlapokon klikkelésekre késztetik a szurkolókat. Fontos, de csak másodlagos jelentőségű a játékoseladás, a szponzorvonzás, az eseményrendezés. Amikor azonban tétmérkőzésen, komolyabb játék erőt képviselőcsapattal találkoz(t)unk, lényegében mindig alulmarad(t)unk. Legyen szó a nemzeti tizenegyről, avagy az aktuális magyar bajnokról. Ideig-óráig lehet ügyeskedni a barátságos találkozók, a harmatgyenge együttesek ellen elért eredmények, néhány korosztályos részsiker felturbósításával, de aztán mindig eljön az igazság 90 perce, ponttáblázata. Igaz, két nemzetközi klasszist azért kitermelt a magyar futball. No, nem játékost, hanem játékvezetőt.

Nem akármilyen elemzést tenne lehetővé, ha megismerhetnénk, mondjuk, az utóbbi tíz évben az NBI-es csapatokat tulajdonló-üzemeltető vállalkozások Laokoón-csoportját. A nem nagyon beszédes mérlegek mellett például a könyvelésekben feltüntetett olyan „érzékeny” adatokat, mint az eladott jegyek száma és értéke, a tv- és egyéb jogdíjakból, játékoseladásból, -vásárlásból, -kölcsönzésből, szuvenírek forgalmazásából, szponzori szerződésekből, valamint az igencsak színes önkormányzati támogatásokból származó bevételeket. Érdekes kép tárulna elénk a fő kiadási tételek, a kölcsönök, hitelek, adósságok láttán is. Na, előbb leszünk a Stonehenge építési titkának birtokában, minthogy mindezekre fény derülne. Mégsem hiszem, hogy nagyot tévedek a kijelentéssel: legalább százmilliárd fordíttatott a – teljesítmények tükrében – a semmire.

A profi lét sokatmondó bizonyítványa a minapi bejelentés, miszerint a legutóbbi első osztályú bajnokság mérkőzésenkénti átlagnézőszáma nem érte el a háromezer főt, nyolc százalékkal csökkent az előző szezonhoz képest. Bujkál bennem a kisördög, vajon a könyvelésekből vagy bemondásokból származik az adat?

(Az ötvenes évek végén Kapuváron – akkor nagyközség, járási székhely – már tízévesen fociztam a Spartacus serdülő (úttörő) csapatában. Minden második vasárnap Sopronba vagy Győrbe utaztunk. Mindkét helyen féltucatnyinál több ellenfelünk volt. Egyesületeikben természetesen ifi-, felnőtt- és tartalékcsapattal. De nincs vége a felsorolásnak, mert ott volt még Csorna, Petőháza, Hegykő, Brennberg-bánya, most hirtelenjében csak ennyi jutott eszembe. Kapuvár másik (!), patinásabb egyesülete (Kinizsi, KSE) jó NB III-as csapattal rendelkezett. Fénykorában még az NBII-vel is kacérkodott, a rangadókon jóval háromezer fizető néző előtt játszott. Volt négy-öt olyan – természetesen munka mellett futballozó – játékosa (a konkrétumok híveként nevüket is leírom: Kövesházi, Szemes, Bencsics, Varga III, Szabó L.), akik sok mai hazai profinknak leckét adhatnának technikaitaktikai tudásból, a küzdőszellemről nem is szólva.)

Essék még szó a mostani szóhasználattal látványsportnak aposztrofált labdarúgásunk nyújtotta képernyős látványról. Lepusztult stadionok, üres, romos lelátók, néhány tucatnyi fanatikus, elborzasztó színvonalú játék. Tisztelet a szabályt nálunk kiváltképpen erősítő, csak belső használatra alkalmas kivételnek.

No, de majd most, amikor stratégiai ágazat lett a labdarúgás! Tamás vagyok, hogy központi akarattal, kézi vezérléssel, a kirakat fényesítgetésével, a kétségkívül megemelt költségvetési pénzek felhasználásának megismert céljával, a szponzori hajlandóság kierőszakolásával és tendenciózus irányításával az áhított előrelépés megvalósítható. Ez ugyanúgy meg fog hiúsulni, mint az ezt megelőző időszak minden kísérlete, amely mindig meg akarta úszni a szerves fejlődést katalizáló, időigényes, nem látványos, alulról építkezést megvalósító, sziszifuszi munkát.

Az a fontos, hogy minél több fiú és lány, felnőtt és szenior korú ember űzze a labdarúgást, mert ez jó és egészséges. Ez a legjobb befektetés a futball számára is, hisz ők jelentik a sportág elsődleges bázisát (potenciális szurkolók, nézők, sporteszköz- és szuvenírvásárlók, szponzori érdeklődést felkeltők, netán valódi tehetségek). Akkor tehát az iskolákba minden pénzt, paripát, fegyvert (létesítményt, szervezőt, hétvégi és szünidei nyitva tartást).

Hagyjunk fel az utánpótlás-nevelés apropóján elkövetett parasztvakítással, azaz egy szűk réteg ezen a címen történő támogatásával. Hiába „akadémiázunk”, „sportiskolázunk”, ha ott csak kevesen ütik meg a nemzetközi mércével igazolható tehetségminimumot, ha ott olyan szakmai munka folyik, ami kénytelen igazodni az adott (kiválasztott?) anyaghoz, de inkább csak a régi idők fociját klónozza.

A költségvetés mai helyzetében az állam ne stadionokat építsen, ne Európa-bajnokság-szervezésiillúziókat kergessen, ne akarjon Bajnokok Ligája-döntőt rendezni. Eljöhet majd ennek is az ideje, de csak azután, ha az alapozó, a szerves fejlődést elindító munka elvégeztetett. Ez esetben először fordulna elő, hogy az adózók pénzéből a magyar labdarúgásra fordított összegek biztosan jó helyre kerülnének.

A szerző labdarúgó-szakedző, az Országos Sporthivatal volt elnöke

Kapcsolódó cikkek: Tudják, de nem teszik | A művészek „vagyona” | Alkotmányos génpánik | Schell, Scholl és Liszt kardja meg a Rákócziinduló | Szorgos munkával lehet csoda