-
Marabu A három (immár csak volt) közszolgálati médiumhoz most hozzácsapták az MTI-t; új (a régi birodalomból jött) főnököket állítottak az élükre (az MTV jókor dezertált vezetője a helyénmaradhatott),majd az egész – pártszolgálativá tett – hóbelevancot benyomták a kilenc évre betonba öntött médiahatóság alá. (A Duna tv-sek azt kapták jutalmul, amit a többiek büntetésül, roszszul is esett nekik.) Bár jól látszik, hogy az új hatalom különféle eszközökkel (nyílt vásárlás, burkolt nyomás) a kereskedelmi csatornákra is kiterjesztette a befolyását, nyilvánvaló, hogy ez nem elég neki: az uralomnál kevesebbel nem éri be a sajtó területén sem. A médiahatóságot extrém hatalommal ruházták föl, hogy a rövid pórázon tartott házőrző sajtó szilárd kézben tartásán túl a még szabadon ugatókra is föltehessék az állami szájkosarat. A főnök bizalmasa, a Magyar Narancs által „médiacárnőnek” titulált Szalai Annamária (a hatóság tagostul, apparátusostul az ő stábjának tekinthető) tíz- és százmilliós bírságokkal sújthatja az egyes médiumokat: rövid úton megfojtva akármelyiket – jobbik esetben. A rosszabbikban a hatalom pórázára kötheti őket, ahol aztán annak kedve szerint kushadnak vagy halkan szűkölnek majd.

Az „alkotmányosságra érzékeny” Navracsics (kinek az igazságügyért is felelnie kéne) így nyugtatta a publikumot: „előbb meg kell nézni, milyen büntetéseket fog kiszabni a hatóság. Egy jogszabály önmagában lehet jó vagy rossz: az intézmény magatartásától vagy az azt működtető emberek által folytatott politikától függ, hogy milyen lesz” (ATV). „A puding próbája az evés” – mondta hasonló szellemben (a Hírszerzőnek) a médiahatóság egy tagja, bizonyos Koltay András (ki becsületes, ám elárult szakmája szerint a sajtószabadságról tart kurzusokat a Pázmányon, s akit a törvény egyik szülőatyjaként nem tisztelhetünk).

Csakhogy a pudingra igaz mondás a galócapörköltre nem alkalmazható!

Merthogy épp elég tudásunk van a szóban forgó intézménybe vezényelt emberekről – s persze a „vezénylő tábornokról” is –, a gombáknál sajnos sokkal jobban ismerjük őket. A demokratikus jogállam, kedves (volt politológus) igazságügyi csúcsminiszter úr, abban különbözik az önkényuralomtól, hogy az előbbiben nem a hatóság jó- vagy rosszindulata jelöli ki a szabadság határait, hanem a tételes jog. Az önkényuralomban, aminek sajnálatos módon a szolgálatába tetszett szegődni, ellenben az uralmon lévők szeszélye: épp úgy, ahogy mondani méltóztatott. A hatóság szeszélye pedig a büntetni rendelt alanyok magatartásának a függvénye lesz, értsd: ha „jól viselkednek”, ha viszszafogják magukat, ha öncenzúrát gyakorolnak, ha eléggé beszarnak, akkor nincs miért félniük a médiahatóság szigorától...

A fentebb említett Koltayhoz nyílt levelet intéző dr. Polyák Gábor írja a Jogi Fórum című internetes portálon: az egész médiakonstrukció „a rosszindulaton, a hataloméhségen és a bizalmatlanságon alapul. A médiumok létét fenyegető bírságok kilátásba helyezésével kizárólag a fenyegetettség érzésének fenntartását szolgálja. Nem számít, hogy valaha is kiszab-e a Médiatanács huszonötmilliós bírságot, nem számít, hogy valaha is eljárás indul-e blogok ellen, nem számít, hogy kiszabnak-e valaha is szankciót a közerkölcs megsértése miatt. Önmagában a lehetőség elfogadhatatlan, az elképzelhető legdurvább megsértése a közlés szabadságának. A gyakorlatilag korlátlan hatalommal rendelkező, szankcionáló, szabályalkotó, pénzosztó, közmédia-tulajdonosként viselkedő médiahatóság a sajtószabadság halálos ítélete.”

A szóban forgó jogszabály egyik gumipasszusa a következő: büntetendő minden olyan sajtóbeli megnyilvánulás, mely „alkalmas személyek, nemzetek, közösségek, nemzeti, etnikai, nyelvi és más kisebbségek vagy bármely többség, továbbá valamely egyház vagy vallási csoport nyílt vagy burkolt megsértésére, kirekesztésére”. [Smtv. 17. § (2)].

Efféle korbácsot sem a Horthy-korszakban, sem a dualizmus korában, de még a késő feudalizmus idején se suhogtatott a kezében a hatalom. Mert ezzel nemcsak a korabeli sajtót, de a magyar közélet legjobbjait is halálra verte volna. Tegyünk egy próbát! Vegyünk pár korabeli idézetet, majd – harag és részrehajlás nélkül – szembesítsük őket a fideszes sajtótörvény idézett passzusával!

Kezdjük nemzeti imádságunk szerzőjével, ki egy borús (ám nem kevésbé ihletett) percében ezt az ítéletet találta a Sors szájába adni – papírra vetni, majd publikálni – a saját nemzetéről: „Szív, lélek el van vesztegetve rátok; / Szent harcra nyitva várt az út, / S ti védfalat körűle nem vonátok; / Ő gyáva fajt szült, s érte sírba jut.” (Zrínyi második éneke). A magyarságot gyáva fajnak nevezni: ez ugyebár alkalmas a nemzet, a közösség, a többség (nem is burkolt) megsértésére. Szalai Annamáriának jogában állna (ismétlődés esetén) sokmilliós bírságot kiszabni a lapra, amelybe ma írna hasonlót szegény Kölcsey. Nemcsak jogában állna, de kötelessége is volna.

A Himnusz szerzője után jöjjön a Szózaté: „A hazának nincsen háza, / Mert fiainak / Nem hazája (…) / Neve szégyen, neve átok: / Ezzé lett magyar hazátok.” (Az ország háza). Ha ma írná ezt Vörösmarty, sértené-e az országot, annak parlamentjét, továbbá annak többségét? Ismétlődés esetén kiszabhatna-e Szalai Annamária tízmilliós bírságot az Athenaeum című lapra? Kétség sem férhet hozzá.

De nézzük Petőfit! Aki ’48 tavaszán még kardot ajánlott a magyarok kezébe lánc helyett, ám nem sokkal később már így sértegette hőn szeretett nemzetét: „Tedd le azt a fegyvert, magyar nemzet, / Téged isten nem arra teremtett, / El onnan a csatatérrül, lódulj, / Messziről nézz csak rá, a kuckóbul! // Ha urad jön, térdepelj le szépen, / S csókold meg a korbácsot kezében, / S várd el békén, míg reád halált szól, / És kirúg a nemzetek sorából!” (Buda várán újra német zászló!) Nevezett képes volt ezt is papírra vetni: „Erre a kormányra nemhogy az országot, de a kutyámat se bíznám.” Ha ez utóbbit ma publikálná a nyegle poéta, vajon megsértené-e vele a kormány fejét, minisztereit és államtitkárait? S megvédené-e Szalai Petőfitől a magyar kormányt, a magyar sajtószabadságot? Nem is kérdés: ez honleányi kötelessége volna!

Az izgága költők után idézzük „a legnagyobb magyart”. Széchenyi efféléket irkált a reformkor idején: „Honfitársaim nem is sejtik, mily gyengék, tudatlanok, sőt rosszak. A dicsőség útjára vezérelni lehetetlenség volna őket... És a hazának legszebb nevei… semmirevalók a szónak egész kiterjedésében. Nem eszelős az… aki hazánknak ily rohadtságát elismeri… Annyira elromlottak mágnástársaink s nemeseink egyáltalában, hogy nem is érzik… mennyire elaljasodtak… Egy rohadt nemzet reformja élén állok, az ár ellen úszva.” Ha a gróf nem leveleiben és naplójában vetette volna mindezt papírra, hanem saját lapjában nyomtatja ki – s egy korabeli fideszes médiahatóság is teszi a dolgát annak rendje és módja szerint –, akkor bizony aligha állna ma a Roosevelt téren az Akadémia épülete, merthogy a birtokok jövedelme a bírságokra ment volna el...

De idézzünk egy rendes napilapból is: „Az a gyalázatosságában is mulattató komédia, mely ez ország keserves parlamentjében tegnap lefolyt, bele fog kerülni a történelembe… Ilyen megríkató baromság megérésére mégsem voltunk berendezkedve, pedig elkészültünk mi már minden megérhetőre. Az immár legbalkánibb parlamentnek ez a botránya irtózatos, kegyetlen világosságot adott a mi szemeinknek… Szeretett úri véreim, Ázsia ordított fel tegnap bennetek. A nosztalgia, a nomád, baromi ember méla vágyakozása rohamba tört ki… Egy harsány szitok hallszik. Lengyel Zoltán kiáltott, egy ifjú együgyű, ki hiányos intelligenciájával más, kultúr-országban evőkészlettisztító sem lehetne. Meg Leszkay úr, meg Rakovszky úr, meg a többi jól ismert idióta. És Vázsonyi egyfogatú kocsin futtat el ebből a komédia házból, hova bekerülni idestova erkölcsi halál lesz.” (Menjünk vissza Ázsiába!)

Ezt egy Ady Endre nevű skribler írta 1902-ben, a Nagyváradi Naplóban. A haja szála sem görbült miatta, s a lapnak se, a főszerkesztőnek se lett semmi baja! Képzeljük el mindezt ma, mondjuk, a Népszabadságban, így: „Szijjártó Péter kiáltott, egy ifjú együgyű, ki hiányos intelligenciájával más, kultúr-országokban evőkészlet-tisztító sem lehetne. Meg Lázár úr, meg Vona úr, meg a jól ismert többi idióta.” Folytatni se merem... Bizony, a magyarság egykoron nélkülözni volt kénytelen a médiahatóságot. Így aztán ettől az Adytól efféléket nyomhattak szakmányban annak idején, büntetlenül: „Ez a szomorú magyar róna, / Halálszagú, bús magyar róna, / Hány megölt lélek sikoltott / Bús átkot az egekig róla. // Óh, boldogok itt, kik nem éltek, / A legkülönbek sohse éltek, / Itt meddő a nagy gerjedés / S százszor boldogok a vetéltek.” (A lelkek temetője). Pedig ha a hatalom a sajtószabadság és a nemzet védelmében már akkor lecsap egy jól irányzott (mai forintban számítva) tízmilliós bírsággal a Jövendő című hetilapra, ahol 1905. május 7-én ez a förmedvény megjelent, továbbá kétmillióval a főszerkesztőre, Bródy Sándorra – valamint a Budapesti Naplóra, a Népszavára, a Nyugatra, a Világra meg a többire, akkor…

Nos, akkor se szabad magyar sajtó nem lett volna, se valamirevaló magyar költészet.

De térjünk át a prózára, s idézzünk olyan alkotót, akit a mai politikai jobboldal (bár kevéssé ismer) sűrűn citál. Márai Sándor írta: „Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a »jobboldaliság« címkéjével ismert különös valamit: a tudatot, hogy ő, mint »keresztény magyar ember« előjogokkal élhet a világban… Mert ez volt a jobboldaliság minden értelme... Amíg ezeknek szavuk van vagy befolyásuk, Magyarország nem lesz nemzet”. Ezt is írta Márai: „el kell menni innen, mert ezen a nyelven cigánynál is rosszabb fajzat beszél… inkább hebegve és süketen halódni valahol, mint ezzel az erkölcstelen, tolvaj, gyáva, kapzsi, kegyetlen néppel vitatkozni”. Ha ma bárki ilyen hangot merészelne megütni bármelyik magyar lapban, az illetőt lehazaárulóznák, lebitangoznák, lezsidóznák, hónapokig tartó hajsza folyna ellene a kurzusmédiában, a címe s a telefonszáma megjelenne bizonyos portálokon – és holnap a médiahatóság akkora bírságot vetne ki a lapra, hogy belegebedne.

De idézzünk még valakitől. A demokratikus gondolkodás talán legnagyobb, de biztosan legtisztább magyar alakjától, akit valaha mesterükként tiszteltek a sajtószabadság és a demokrácia mai eltiprói, olyannyira, hogy kollégiumukra a nevét is fölvették húsz évvel ezelőtt. Bibó István 1948-ban ezt írta a zsidókérdés kapcsán a magyarságról: „Ha… össze akarjuk foglalni a tapasztalatoknak azt a sorát, melyet az üldözött zsidóság a magyar társadalomról megélt, akkor azt kell megállapítanunk, hogy a rosszindulat, részvétlenség, korlátoltság és gyávaság vonásai azok, amelyek mint legélesebb és legkeserűbb tapasztalatok kirajzolódnak. Hiába vált 1944 nyarára világossá, hogy rég nem a zsidók gazdasági térhódításának visszaszorításáról van szó… s hogy az ország tömeggyilkosok szövetségesévé vált… az átlagos, a középen álló emberek mindenféle emberséges és bátor megnyilatkozásának a lehetőségét továbbra is lehetetlenné tette… az ország politikai vezetőinek szégyentelen, félrevezető viselkedése”. Rosszindulat, részvétlenség, korlátoltság és gyávaság a nép – szégyentelen, félrevezető viselkedés az ország politikai vezetői részéről. Jövőre megnézheti magát az a médium, amelyik efféle – szerintem aktuális és pontos, ám tagadhatatlanul sértő – minősítésnek ad majd teret.

De térjünk vissza megint Adyhoz: „Szeressétek / Őt is, a vad, alcsúti bolondot, / A gyújtogató, csóvás embert, / Úrnak, magyarnak egyként rongyot. /Mert ő is az Idők kiküldöttje, / S gyújtogat, hogy hadd hamvadjon össze / Hunnia fideszes trágyadombja.” Döbbenetes, nemde bár? Pedig csak két szót cseréltünk ki a Rohanunk a forradalomba című, 1913. június 9-én, a Világ című lapban publikált versben. Tisza Istvánnak –aki másnap lett másodjára az ország miniszterelnöke, s akit Ady izzó gyűlölettel sértegetett – meg se fordult a fejében, hogy bármi módon megtorolja a személyét ért gyalázkodást. Mert a „vad geszti bolond” a parlamentáris jogállam és a liberális szabadságjogok makacs híve volt.

Szemben alcsúti utódával, aki mindezek lerombolója és eltiprója lesz.

Ha hagyjuk. Ha a magyar sajtó fül- és farokbehúzással reagál az ostorpattogtatásra, és maga teszi föl magának a szájkosarat. Mert a jelenlegi hatalomnak – melynek regnálása alatt se Kölcsey, se Vörösmarty, se Petőfi , se Széchenyi, se Ady, se Márai, se Bibó, se más nem jutott volna szabad lélegzethez – éltető eleme a gyávaság. A bátorság közegében viszont működésképtelen lesz a hatósága is, a regulája is. (Ezt vetíti előre a Népszabadság önérzetes magatartása, amellyel Szalai Annamária megalapozatlan helyreigazítási kérelmét viszszautasította!)

Amagyar sajtóról jövőre kiderül: méltó-e a szabadságra, vagy tényleg a póráz végén van a helye.

A szerző közíró

Kapcsolódó cikkek: Euró nélkül mit sem ér az egész! | Két stílus | Ki volt felelőtlen? | Tartózkodó tények | Így is lehet