Marabu

A folyó teher az az összeg, amellyel a kormányzat kiegészíti a társadalombiztosítási kasszának a reform miatt hiányzó bevételeit. Ez pedig megegyezik a „kötelező” magánnyugdíjpénztárhoz (a hazai nyugdíjrendszer második pilléréhez) átirányított járulékbevétellel, amely az érvényes statisztikai elszámolás szerint a magánszektor megtakarításait gyarapítja.

A kilencek kezdeményezése túlmutat az állami deficit statisztikai elszámolásának technikáján: közgazdasági, gazdaságpolitikai és a gazdaságpolitika hitelességét érintő kérdéseket is felvet. Ezeket az eltérő természetű kérdéseket külön-külön kell végiggondolni ahhoz, hogy megelőzzük a téves gyakorlati következtetéseket.

Nem foglalkozom azzal, hogy az 1998-ban bevezetett, a Világbank szakértői által inspirált hazai nyugdíjreform megoldja-e a nyugdíjrendszer hosszabb távú problémáit. Az mindenesetre bevezetésekor is nyilvánvaló volt, hogy a választott megoldás határozott értékválasztást tükröz (ami magán, az biztosan jobb), és rendkívül optimista feltevésekre támaszkodik (a magánkasszák által elérhető hozam biztos magasabb lesz az államtól remélhetőnél). A kilencek levele nem szól arról, hogy ezt a fajta nyugdíjreformot az érintett országok sikeresnek tartják-e, csak azt a kívánságot fejezi ki, hogy az államháztartási mutatókat szabadítsák meg annak statisztikai hatásától.

Közgazdasági és statisztikai szempontok: jó érvek hozhatók fel annak alátámasztására, hogy a hazai típusú nyugdíjreformon átesett s annak rövid és középtávon kedvezőtlen következményeit (nagyobb államháztartási hiányt és államadósságot) tapasztaló országok – amelyek a remélt előnyöket csak hosszú évek múltán realizálhatják – kétféle módon mutathassák ki államháztartási egyenlegüket és adósságukat. Az egyik tartalmazná a magánnyugdíjpénztárak miatti többletkiadást és adósságot, a másik nem. Így a nemzeti statisztikákban és az összehasonlító táblázatokban, amelyeket az Eurostat a tagországokról közöl, kétféle mutatószám szerepelne.

Ez a megoldás megkönnyítené, korrektebbé is tehetné a nyugdíjrendszer hosszabb távon mindenütt jelentkező problémáit eltérő módon kezelő országok államháztartási egyenlegeinek és adósságainak összehasonlítását. Az érdemi összehasonlításhoz ez persze nem lenne elegendő: az országok nyugdíjrendszereinek hosszabb távú fenntarthatóságát kellene egybevetni, amiről viszont a folyó egyenlegek javasolt korrekciója semmilyen tájékoztatást nem nyújt.

Milyen megfontolások szólnak a nyugdíjreform hatásait kiszűrő statisztikai korrekció mellett? Elsősorban az, hogy a magánnyugdíjpénztáraknak teljesített mai átutalások az állami nyugdíjrendszer későbbi gondjait hivatottak enyhíteni: egy rejtett állami adósságot alakítanak át mai valóságos államadósággá. Ezáltal azonban az explicit és implicit államadósság összege nem változik: a ma dolgozó nemzedék későbbi nyugdíjára keletkeznek források, s ezzel csökkennek az állami nyugdíjrendszert hosszabb távon terhelő kiadások. Továbbá: a nyugdíjreform finanszírozásának folyó ráfordításai – a költségvetési kiadások döntő többségétől eltérően – nem gerjeszthetnek hazai többletkeresletet (s így nem növelhetik az inflációt vagy a külgazdasági deficitet), hiszen ezeket a magánszektorban elszámolt megtakarítások automatikusan ellentételezik.

És milyen szempontok szólhatnak e korrekció, tehát az ellen, hogy az állami defi citről kétféle szám jelenjen meg? A legfontosabb az, hogy a nyugdíjreformhoz kapcsolódó kormányzati kiadásokat éppúgy fi nanszírozni kell, mint bármely más kiadási tételt, így ezek is növelik az államadósságot. Ha a magánnyugdíjpénztárak kizárólag hazai állampapírokat tartanának, a finanszírozás automatikus lenne, ám az államadósság ekkor is emelkedne. Az érvényes szabályok szerint azonban a pénztárak nemcsak hazai állampapírokba fektethetnek be, így az állami többletkiadás fi nanszírozása sem megy magától.

Eddig csak olyan korrekcióról volt szó, amely kétféle mutató közzétételével járna. Ez a megoldás az említett fenntartások ellenére közgazdasági megfontolások alapján támogatható. Ennél radikálisabb változtatást jelentene, ha a javasolt módosítás a magánnyugdíjpénztárakat permanensen áthelyezné a magánszektorból a kormányzati szektorba, vagyis feldúlná a nemzeti számlarendszer logikáját. (Ezt a megoldást az EU átmenetileg megengedte.) Ez ellen nem csupán statisztikai, hanem közgazdasági érvek is felhozhatók.

Egy ilyen statisztikai változtatás ugyanis a nyugdíjreform lényegét és értelmét tüntetné el. Az állam azért vállalja az évenkénti kiadási többletet, hogy azzal szemben a magánszektorban megtakarítások halmozódjanak fel, amelyek remélt hozama a későbbiekben csökkentheti az állami nyugdíjrendszer terheit. Ha a magánnyugdíjpénztárak az államháztartásba kerülnének, akkor statisztikailag megszűnne ugyan a mai többletkiadás, de a vele azonos méretű magánmegtakarítás is eltűnne, és az így átértelmezett állam későbbi terhei sem mérséklődnének.

A statisztikai méréshez kapcsolódó szakmai megfontolásoktól el kell választani a gazdaságpolitikát érintő kérdést: vajon tágulna-e Magyarországon a költségvetési politika mozgástere, ha a kilencek javaslatait elfogadnák? A válasz egyértelmű: nem. Ettől egy fillérrel sem keletkezne több forrás a nemzetgazdaság egésze, illetve az államháztartás finanszírozásához.

A hazai gazdaságpolitika mozgásterét nem statisztikai kimutatások határolják be, hanem az a körülmény, hogy az államadósságnak a GDP-hez viszonyított aránya megközelíti a 80 százalékot, de a magánkasszákkal korrigálva is több mint 70 százalék. Akárhogy számoljuk is, az EU új tagországaival összehasonlítva kiemelkedően magas a hazai adósságráta. A hatalmas adósság után akkor is az államnak –vagyis nekünk és a későbbi nemzedéknek – kell a kamatokat fizetnie, ha az EU megengedné, hogy az államot terhelő adósság kimutatott összegét csökkentsük a magánnyugdíjpénztárak felhalmozott vagyonával.

Az államot terhelő kamatkiadás viszont nemcsak az adósság nagysága miatt, hanem azért is rendkívül jelentős, mert hiányzik a hazai költségvetési politika iránti bizalom. Ha a gazdaság szereplői, köztük az államot finanszírozó befektetők úgy látnák, hogy a magyar kormány a statisztikai elszámolás változtatását arra kívánja felhasználni, hogy a deficitet és az adósságot növelje, akkor az állam által fizetett kockázati többletkamat – az egyébként várható csökkenés helyett – tovább emelkedne.

Ám éppen a nagy államadósság és a bizalmatlanság okozta magas kamatprémium ad valódi lehetőséget a hazai költségvetés mozgásterének tágítására a következő években. Ehhez mindenekelőtt arra lenne szükség, hogy Magyarország akkor se használja ki a deficit növelésének lehetőségét, ha ezt bármiféle új uniós szabályozás megengedné. A kormánynak tartania kell magát a konvergenciaprogramban vállalt deficitcélhoz. Emellett szavakban és tettekben egyaránt jeleznie kellene, hogy be kívánja tartani az érvényes hazai költségvetési szabályokat, amelyek a reáladósság szintjének emelkedését hivatottak meggátolni. A szabályok követése pedig az adósság GDP-hez viszonyított arányának csökkenésére vezet, ha a gazdaság növekszik – erre pedig a következő években okkal számíthatunk.

A hazai költségvetési szabályrendszer betartása iránti kormányzati elkötelezettség idővel helyreállíthatja a költségvetési politika kiszámíthatóságát, a bizalom erősödése pedig jelentősen csökkentheti az államadósság kamataiban foglalt kockázati prémiumot. A hitelesség megszerzésével elérhető – legkevesebb 300 milliárd forintra becsülhető – kamatmegtakarítás megközelíti a magánnyugdíjpénztárak miatti állami többletkiadás összegét. A kisebb kamatkiadás pedig nem virtuálisan, hanem valóságosan és hosszabb távon is tágítja a költségvetési politika mozgásterét.

A szerző közgazdász, a Költségvetési Tanács tagja, az MTA Közgazdaság-tudományi Intézetének főmunkatársa

Kapcsolódó cikkek: Magánnyugdíjjal csökkentenék a hiányt | Az államháztartás hiánya a tervezett 84,2 százaléka május végén | 610 milliárd a negyedéves hiány | Ezt senki se hitte volna: kisebb lett a hiány a vártnál | Költségvetés: négy százalék hiány