Az első állítás egyáltalán nem állja meg a helyét, a létszámigényeket pedig akár 3-5 évre is megbecsülni – béljóslás. A társadalomnak és az egyénnek jóval többre és részben másra van szüksége, mint amit a munkaadók gondolnak.

A munkáltatónak természetesen szüksége van bizonyos szintű szakmai tudásra, továbbá olyan személyes tulajdonságokra (kompetenciákra), mint pl. a fizikai és szellemi állóképesség, alkalmazkodókészség, megbízhatóság, lojalitás stb. A társadalomnak és az egyénnek a legtöbb esetben magasabb szintű és többrétű szakmai ismeretre, továbbá fejlett logikai, absztrakciós és még rengeteg egyéb képességre van szüksége, hogy több lehetősége legyen a pályája során, és kevésbé legyen kiszolgáltatott. Szintén fontosak a társadalom és az egyén számára a politikai felépítményre, a munkajogra, a munkavédelmi jogokra, az adózásra stb. vonatkozó ismeretek, s olyan árnyalt gondolkodás kifejlesztése, amely lehetővé teszi a különböző törvények, rendeletek, szerződések megértését, értelmezését.

A tananyag-fejlesztési munka megindulásánál az alapokat szinte kizárólag a munkaadók képviselői határozták meg, és a Szakmai és Vizsgakövetelmények (SZVK) nagy részét is ők készítették el. Sajnos a kimunkálásukban részt vevők esetében nem volt elvárás a felsőfokú és nem volt kívánatos a pedagógiai végzettség.

Nagyon sok pénzért, nagyon sok munkával, nagyon hosszú ideig készült az SZVK. Vajúdtak a hegyek és génhibás egeret szültek.

Egy adott szakma teljes tananyagtartalma hosszú-hosszú évtizedeken át a mindenki által ismert tantárgyakban testesült meg. Most ezeket a tantárgyakat felváltották az úgynevezett modulok (tananyagegységek), amelyek tananyagelemekből állnak. A szakmánként cca. 8–12 modul összesen 20–40 tananyagelemet tartalmaz, és ezek mint egy puzzle fedik le egy adott oktatási időszak (nappali szakképző iskolában általában egy év) tananyagát.

Azaz csak fednék, mert a szakmák nagy többségében fontos tartalmak hiányoznak, és vannak teljesen feleslegesek is (egy példa a sok közül mélyépítő technikusi szakon: „levonulás a munkaterületről” egy éven át havi két órában). Az egész rendszerből hiányzik a koherencia (képzeljünk el egy magasépítő-technikus tanulót, aki külön külön tanulja – sokszor egy időben – a lépcsőket, a födémeket, az alapokat, az előre gyártott szerkezeteket stb., de azt nem tanulja meg sehol, hogy ezekből hogyan lesz egy épület). A hiányosságokat a tanárkollégák persze pótolják, de ez rengeteg pluszmunkával jár.

A 20–40 tananyagelem tartalma csak részben található meg a régi szakkönyvekben, sok könyvből kell ezeket összeszedni, így rengeteg pluszmunka hárul a tanárokra, amikor a különböző jegyzeteket elkészítik. Most további sok pénzért kidolgoztatják ezeknek a tananyagelemeknek az e-mail könyvét, amit mindenki ingyen és szabadon letölthet, ami önmagában jó, de mire ezek, legalább részben, elkészülnek, addigra a szakképzés – sokunk reményei szerint – már más úton fog járni.

Most tavasszal vizsgázott (le) az egész országban az új vizsgarendszer a szakképzés teljes vertikumában. A szakképző iskolák új vizsgarendszere hihetetlenül sokrétű és bonyolult szervezést és adminisztrációt igényelt. A majd két hónapig tartó lebonyolítás iskolavezetőknek, tanároknak és nem utolsósorban a diákoknak emberfeletti próba volt. A legtöbb szakon 15-20 írásbeli, gyakorlati és szóbeli vizsgaegység van. Az iskolák több évtizedes tapasztalata, pedagógusainak nagy rutinja mellett a vizsgáztatás elviselhetőségéhez még az is kellett, hogy az elnökök inkább a vizsga „szellemét” helyezték előtérbe a törvény betűjével szemben.

Muszáj megemlíteni a bornírt pontozólapokat. Most osztályzat helyett egy-egy vizsgaegységre 2-8-12 részpontszámból álló pontot kell adni, amit egyébként százaléknak is nevezünk, mivel a maximális összpontszám 100 lehet. Egyet hoznék fel a több száz elrettentő példa közül: kőműves szakmunkás szóbeli feleleténél 2 pontot lehet adni a koncentrálóképességre!

Meg szeretném nyugtatni a közvéleményt, hogy a szakmai vizsgákon – csakúgy, mint évek óta az érettségin – senki sem pontoz, hanem osztályoz, és utólag az osztályzatnak megfelelően töltik ki a pontozólapot (exhas).

Mindig is érthetetlen volt, hogy miért kellett és kell most is a különböző szakképzési jogosítványokat a különböző minisztériumok között ide-oda dobálni. A közoktatási „jogosítványok” ugyan általában az Oktatási Minisztériumhoz tartoztak, de az egyéb feladatok a Munkaügyi Minisztériumhoz, illetve a szaktárcákhoz kerültek az elmúlt négy évben. És persze főleg a szaktárcák személyi és anyagi lehetőségei szűkültek be ebben a négy évben. A szakképzés „megbecsülését” jelzi, hogy a legtöbb szakminisztériumban még osztályvezetői szint sem képviseli a szakképzést.

Az elmúlt három évben átgondolatlan és felelőtlen átszervezést hajtottak végre. Létre kellett hozni mindenhol a Térségi Integrált Szakképzési Központokat (TISZK). Ezek eredetileg kizárólag a gyakorlati képzés területileg központosított intézményei lettek volna. Eleinte (négy-hat évvel ezelőtt) valóban felépítettek és felszereltek –nagyon sok pénzért – néhány igazi gyakorlati szakképzőközpontot. Ezek kihasználtsága esetenként (pl. Vácott, Cegléden) kriminális, utána viszont – sürgetett az idő –egy-egy városban vagy megyében egyszerűen összevontak 4-6-8 iskolát, és azt elnevezték TISZK-nek. Erre kizárólag azért volt szükség, mert így jutottunk hozzá az EU által biztosított szakképzési pénzekhez. Ezek megszerzésének feltétele az volt, hogy minimum 1500 főt képezzenek egy intézményben. Ezek a TISZK-ek esetenként magukba foglalnak pl. egészségügyi, vendéglátó-ipari, építőipari stb. szakképző intézményeket. Ezek közül egyet kineveztek „vezériskolának”, a többiek meg tagintézmények vagy ilyesmik. Az vezériskolát felturbózták – néha nem is kevés – pénzért, komoly anyagi ráfordítással, aztán a lovak közé dobták a gyeplőt. Az átszervezés hálátlan szerepe a (fő)városi és megyei önkormányzatokra hárult, amelyek persze csak végrehajtói voltak egy szerencsétlen szisztéma szerencsétlen megvalósításának.

A szakképzésben részt vevő szakoktatók és tanárok anyagi helyzete elképesztő. Nagy többségük az iskolájában 90–150 000 Ft-ot keres havonta (nettó).Mivel ez arcpirítóan kevés, sokan vállalnak egyéb munkákat. Ez annyi időt és energiát vesz el az oktatástól, hogy a helyzetet bízvást tarthatatlannak minősíthetjük, ami rövid időn belül megoldást kíván. Persze ez a közoktatás, sőt a közszféra nagy részére is igaz.

Az utóbbi időben a szakképzéssel kapcsolatos, államtitkári szinten kifejtett elképzeléseket illetően van néhány észrevételem.

Az elmúlt évtizedekben nagyon sok pénzt fordítottak a szakképző iskolák tanműhelyeinek fejlesztésére és felszerelésére. Súlyos pazarlás lenne ezt a kapacitást figyelmen kívül hagyni, amikor a termelő cégeket bevonják a gyakorlati képzésbe. Másrészt tanműhelyi körülmények között persze sok minden lehetetlen, pl. a vasútgépészeti, magasfeszültségű távvezeték-építési és -szerelési képzés, a nagyméretű és/vagy -tömegű alkatrészek esztergálása, élő pácienseken folytatott nővérképzés stb. Ezért az ún. duális képzés felé való elmozdulás csak körültekintően és fokozatosan lehetséges.

A kamaráknak a szakképzésbe való további bevonásával óvatosan kell eljárni. A kamaráknál minden megyében van a szakképzéshez értő és elkötelezett ember. A főállású szakember kevés, ezért itt is körültekintést és fokozatosságot ajánlanék a feladatok átadása tekintetében, mert a túlzott sietség többet árt, mint használ.

Nagyon sokakkal együtt remélem, hogy a teljes szakképzés átvilágítása és egy új, modern szakképzés kereteinek és tartalmának kidolgozása meg fog történni azalatt, amíg még úgyis meg kell tartanunk a jelenlegi rendszert az EU-pénzek elköltése végett. Az SZVK vizsgákra vonatkozó követelményeit viszont addig is feltétlenül egyszerűsíteni kell.

Ha elsősorban a közjót akarjuk szolgálni, és meg akarjuk teremteni a társadalmi felemelkedés tömeges lehetőségét, akkor nagymértékben emelni kell a középfokú szakképzés színvonalát, és ehhez biztosítani kell a pénzt. De legalább ilyen fontos, hogy a meglévő lehetőségeinket sokkal kevésbé pazarlóan, sokkal, de sokkal hatékonyabban használjuk fel.

A szerző mérnök tanár

Kapcsolódó cikkek: Tudomány a mélyhűtőben | 'Hoffmann Rózsa mondjon le!' | Felelősség, szabadság: tandíj! | De ki védi meg a gyerekeket? | Felesleges gyerekkínzás