Szögezzük le mindenekelőtt: nem felel meg a valóságnak sem az, hogy egyetemünkröl oktatókat „elküldünk”, sem az, hogy tervszerűen „leépítjük” a magyar oktatókat úgy, hogy végül egy, az állami költségvetés által támogatott, de a „magyar oktatóktól megtisztított egyetem” maradjon meg. Igaz azonban, hogy az egyetem anyagi helyzete miatt lépésekre kényszerülünk, amelyek egyeseket július elsejétől érzékenyen érintenek.

Az egyetem 2001-től üzemel egy olyan nemzetközi egyezmény alapján, melyben Magyarország vállalta az infrastruktúra fenntartását, és a magyar oktatók fizetésének biztosítását, a partnerországok pedig oktatókat küldenek, az egyetem által szabályos nemzetközi pályázati rendszer alapján kiválasztott oktatókat ők fizetik, és hallgatói ösztöndíjakat ajánlanak fel. Igaza van Fehér professzornak, amikor azt írja: „A krónikus (magyar) alulfinanszírozottság miatt halmozta fel az egyetem az adósságállományt”, amely évente gyakorlatilag összbevételeink 3 százalékával nőtt. Az egyetem vezetése cselekvésre kényszerült, és a strukturális változtatások és a középtávú stratégia kidolgozása mellett azonnali lépésként takarékossági programot hirdetett meg.

Problémáink megoldása nem tűr halasztást: 2010 végén lejár a nemzetközi szerződés, és újabb tárgyalások után egy konszolidált egyetem koncepcióját szeretnénk megvalósítani. Nyilvánvalóvá vált, hogy az adósságállomány növekedésének megállításához gyors és hatékony beavatkozásra van szükség, ugyanis úgy gondoljuk, hogy a jelenben és a jövőben csak akkor tudunk többlettámogatáshoz jutni, ha mi magunk is hozzáfogunk pénzügyi helyzetünk konszolidálásához. Ezért indítottuk be az említett takarékossági programot, amelyet az egyetem szenátusa mint legfőbb döntéshozó testület – a cikk írójának tartózkodó szavazatát kivéve – egyhangúlag megszavazott. Ezt a döntést az egyetemet fenntartó közalapítvány kuratóriuma is egyhangúlag támogatta. Az első intézkedések nem az oktatói kart érintették, hanem az egyetem adminisztrációjában dolgozókat. Itt az egyetem valóban élt a leépítés eszközével is.

Ezen első lépések azonban nem voltak elegendőek. Ezért tért rá az egyetem a magyar hozzájárulásból fizetett oktatói állomány szerződéseinek felülvizsgálatára. Világossá vált ugyanis, hogy az egyetem nincs abban a helyzetben, hogy munkaviszonyt (és Fehér professzor állításával ellentétben nem részállású, hanem a teljes állású bértáblának megfelelő fizetést) ajánljon fel olyan oktatóknak, akik nem főállásban és nem teljes munkaidőben vannak az egyetemünkön, illetve nem adták le az akkreditáció szempontjából elengedhetetlen kizárólagossági nyilatkozatot. Változatlan marad viszont azoknak a magyar oktatóknak a helyzete, akik ezeknek a feltételeknek eleget tettek.

De így sem küldünk el senkit. Az érintett professzoroknak a július elsejével kezdődő időszakra, amikor munkaszerződésük lejár, vendégprofesszori státust kinálunk fel, óraadói, teljesítményarányos bérezéssel, amely megegyezik a releváns németországi (óraadói) bérek átlagával. Ez azonban semmiképp sem jelenti azt, hogy szaktudásukra, kapcsolatrendszerükre és tekintélyükre egyetemünk ne tartana igényt; hiszen tudjuk, hogy egy fiatal egyetemnek szüksége van tapasztalt, nemzetközi tekintélyű oktatókra, és meg szeretnénk őket tartani a jövőben is. Erről a dékánok is biztosították az érintett oktatókat, és közösen kértük fel őket, hogy ugyanolyan óraszámban oktassanak nálunk továbbra is. Tehát az érintett oktatók számára – tekintve, hogy más egyetemeken vannak főállásban – az anyagi feltételek változtak meg, de ezt semmiképp sem neveznénk „magyartalanításnak”.

Fehér professzor anyagi problémáink megoldása végett a magyar kormányzat és a partnerországok mielőbbi tárgyalását sürgeti. Elmondhatjuk, hogy mi is ezt, azaz a következő periódus elvi és pénzügyi megalapozását szorgalmazzuk. Folyamatos dialógusban vagyunk a partnerországokkal, Németország, Ausztria és Svájc megbízottjaival. Értelmezhetetlen viszont számunkra a cikkíró megjegyzése, miszerint a magyar fél az egyetem fenntartásához szükséges „évi kb. 200 milliós értékű szolgáltatást ráadásul ingyen nyújtja”. Ingyen? Kinek és miért kellene valamilyen ellenértéket megfi zetnie? Nem elegendő ellenérték-e, hogy magyar hallgatók Budapesten német nyelvű professzorok előadásain és szemináriumain vehetnek részt, és hogy nemcsak külföldi oktatók vannak az Andrássy Egyetemen magyar kollégáikkal együtt jelen, hanem diákok is a környező országokból és Nyugat-Európából, akik itt élve és tanulva ismerkednek meg Magyarországgal és a magyar kultúrával?

A magyar–német–osztrák–svájci együttműködés egyik bizonyítéka egyetemünk megléte és magyarországi akkreditációja. Problémáink ellenére úgy gondoljuk, az Andrássy Egyetem regionális modellintézmény szerepe egyre inkább érvényesül, elsősorban oktatóink és hallgatóink egyre színesebb nemzetközi összetételében és interdiszciplináris, komparatív jellegű programjainkban. A regionális beágyazottságot nemcsak erősödő együttműködésünk mutatja a magyar egyetemekkel, de ezt támasztja alá a múlt év végén alapított Duna-Intézetünk is, melynek a Duna menti országok Duna-stratégiájának koordinálásában komoly közvetítő szerepet szánunk, amelyet úgy akarunk kiépíteni, hogy a magyar és az európai együttműködés egyik láncszeme lehessen: magyar, német, osztrák és svájci oktatókkal, kutatókkal, hallgatókkal és doktoranduszokkal.

Masát András, az Andrássy Egyetem rektora

Klinghammer István, a kuratórium elnöke, akadémikus

Domahidi Ákos, az egyetem kancellárja

Fehér M. István filozófiatörténész

Kapcsolódó cikkek: Görögné és a görög válság | Diplomával könnyebb | Még két egyetemi alkalmazott rács mögött Pécsen | Segítsünk! | Egy egyetem magyartalanítása