– Nem, nem fizika és nem matematika. Ezek a politológia tankönyveim

Marabu

Persze tudjuk, hogy ideológia nélkül Közép-Európában néhány éve nehéz sikeresen politizálni. De a 90-es években az itthoni eredeti ötletek hiányoztak, sürgősen új importárut kellett keresni. A rendszerváltás után jó ideig mindenki német pártokhoz mérte magát. A nagyok titokban az SPD-vel és a CDU-val vetették össze magukat, a liberálisok az FDP és a Zöldek között ingadoztak. De mert a briteknek jobb volt a nemzetközi sajtójuk, errefele is divatba jöttek az ottani minták. Először Tony Blair a szocialistáknál. Vele Gyurcsánynak nem volt szerencséje. Nem jött be a Harmadik Út igazán máshol sem. Az itthoni kudarc szembetűnő, de az okok nem világosak. A társadalom szerkezete is más itt, de talán fontosabb, hogy a mi nyilvánosságunkban a brit politikai hőskultusz fogásai nem jönnek át.

Pedig a kudarcra ítélt Thatcher-áriák ellenére az új frakcióépítési kísérlet önmagában figyelemre méltó. Persze, nem azért, amiért leginkább beszélnek, írnak róla. Hiszen az ügyben eddig megszólalók többsége éppen hogy túl van személyes SZDSZ-sírbeszédén, s most mérlegeli, van-e élet (nem egyszerűen a magyar liberalizmus, hanem az ő számára) a halál után? Nem egyszer majd, hanem most, áprilisban. Ez érthető, védhető, de partikuláris kérdés. Tudom, néhány ezer közértelmiségi komfortérzése is számít. De itt többről van, vagy lehetne szó.

Az MDF kísérlete, akár sikerül, akár nem – fontos korszakhatárt jelez. A magyar politikai elitben a „gyermekszobák” falai, vagyis az 1989-es (és a korábbi) világok határai eltűnőben vannak. Hiszen ez a történet elsősorban már ma sem a maradék MDF-ről és SZDSZ-ről, hanem leginkább Bokros Lajosról szól. Politikai pártok „újrapozicionálására” sor került Közép-Európában már máshol is, nálunk is. A fideszes kísérlet azonban nem lépett át 1989-es határokat.

Egy antikommunista kispárt (amely akkor épp liberálisnak hitte magát) elfoglalta egy bomló, vezető nélkül maradt (történetesen nemzeti) nagy antikommunista párt területét. A nemzeti-konzervatív programot ’89 után először szabadalmaztató MDF körül azóta folyamatosan fogyott a levegő. Ha a Fidesz sokat ront, az MDF átviszi a lécet, s élhet meg egy ciklust. Ha nem, nem. Ez azért politikai perspektívának kevés. S akkor felszabadul egy másik pólus, s vele egy ideológia is. Ezúttal látszatra a liberálisoké.

A hatalomgyakorláshoz ez persze nem lesz elég, de most minden oxigénpalack számít. Természetesen, így nem egyszerűen néhány ügyetlen SZDSZ-esnek kell MDF-es trikókban kampányolni, hanem az MDF-nek kell a ’89-es reformközgazdászok kísérteteivel kilépnie a színre.

Az üzenet egyszerű. A reformok abbamaradtak, vagy el sem indultak, mert a Nagy Csapatot az akkori politikai erővonalak szétszakították. De mi összehozzuk őket, s a reformok folytatódhatnak. Hiszen most Bokros is velünk van. S akkor majd igazi piaci logika szerint mehetnének tovább a dolgok. Nincs baloldalazás, mint az MSZP-ben, nincsenek külön kezelendő, kiemelten támogatandó kisebbségek, mint egykor az SZDSZ posztdisszidensei számára. S persze, történik mindez a nemzet érdekében. Végül is nemzeti párt voltunk. Nincs ebben semmi felháborító. A ’89-es reformközgazdász csoport karizmájának maradtak meg nyomai. Emlékezzünk csak arra, hogy a közvélemény milyen szent borzalommal ismételgette tavaly tavasszal az akkori Reformbizottság jelszavait. Ez a szakralitás valószínűleg piacosítható. Nem jelent sok szavazatot, de most talán a viszonylag kevés is elég lehet.

S mindeközben, amúgy mellékesen, elsősorban Bokros miatt meghaladnak egy regionális politikai tabut. Felrúgják azt a hitet, hogy a történelem a forradalmi pillanatokban – ’56 őszén itthon, a Szolidaritás születésekor, 1980-ban Lengyelországban, vagy ’89 őszén megállt. Illetve, az idő és az események persze folynak tovább, de te már az egyik, vagy a másik oldalhoz harminc évre, egy nemzedék hátralevő életére – oda vagy szögezve. Hogy az volt a történelem, ami akkor néhány hét alatt történt, amit azelőtt s utána csináltál, az nem számít. Ha akkor nem sorolhattunk a „mieink” közé, akkor később sem fogunk. Egyszerűen nem tehetjük meg. S az új MDF mintha ezt most meg akarná haladni.

A taktika itt másodlagos. Ha nem veszi el a Fidesz az MDF szavazóit, akkor az – hol koalíciókban, hol ellenzékben – boldogan éldegélt volna tovább. Ha bejön az SZDSZ-nek a ’94-es ötlet, hogy „Horn engedje át a kormányrudat a koalícióban az arra rátermettebb Magyar Bálintnak”, akkor kinek kellett volna Bokros. Éppen ő, aki már az első szabad választásokon is elfogadta a „komcsik” képviselői mandátumát. S persze Bokros sem ment volna sehova az MSZP-ből, ha a pártelit nem érezte volna őt taktikai, sőt talán stratégiai tehertételnek. Hiszen a nézeteivel nagyobb csattanások nélkül odafért volna az MSZP jobbszélére.

Egy partjelző nem értheti a virtuális öregfiuk csapatkapitányát. Talán ezért sem foghatom fel, hogy egy hatvanadik életévéhez közeledő politikus, aki politikai karrierjének hátralévő tíz-tizenöt évében szinte biztosan nem kerül meghatározó döntési helyzetbe, miért vállalja? Miért nem jó neki egyetemi vezetőként, nemzetközi szakértőként? Tudom, a haza. De hát a 90-es évek meghatározó s otthon rettentő népszerűtlen orosz reformjainak főhőse, Gajdar – egy másik hazafi – is tudta, hogy számára nincs visszaút. Világhírű, intézetet kap, könyveit fordítják angolra. Biztos volt benne, hogy a nagypolitikába nincs visszaút sohasem. Így halt meg 56 évesen, tavaly decemberben. A lengyel Balczerowicz, ameddig engedték, maradt a gazdaságpolitikában, de csak nagyon rövid időre lépett ki onnan pártvezetőnek. Ma edzőséget vállal, de nem akar már gólt rúgni. Bokros pedig úgy tesz, mint aki, ha kell, be tudná rúgni. Sőt, tutira be is fogja.

De ez mind majdnem mindegy.

Ami fontos, hogy ezek a politikusok –mindegy, hogy kényszerből, sértődöttségből, elkeseredettségből, vagy más okból, de – nekiláttak a politikai sáncok betemetésének. Persze, csak abban a szűk sávban, amelyet még/már ellenőriznek. De ha egy sáncrendszert megbontanak, az máshol is omlani kezd. Függetlenül attól, hogy mi volt a megbontók eredeti szándéka. Vagy hogy mennyire voltak sikeresek, vagy tehetségesek. S így a mi egyébként is túlontúl elnyúlt, szétszabdalt rendszerváltásunk is egyszer majd csak véget ér.

A szerző szociológus

Kapcsolódó cikkek: Hatékony hatalmat – vagy korlátlant? | Tíz kérdés Bokros Lajoshoz | A kalaptű ártalmasságáról | Szolidáris kártya – esély és felzárkózás | Az SZDSZ-esek a Facebook-on mondtak nemet az MDF-re