Marabu

Ami a közmédiában mára kialakult helyzethez vezető út egyes stációit illeti, abban sem Révész Sándorral (A média istállója), sem Baló Györggyel (Közmédiashow) nincs vitám. Csupán a hangsúlyokat helyezném máshová. Hogy a köztelevízió teljes megroppanásában kit mekkora felelősség terhel, nehéz lenne patikamérlegen kiporciózni, de az nem vitás, hogy a felelősök sorában az első helyen a politika áll. Ám a felelőssége nem kizárólagos és nem is egyenlő mértékben oszlik meg az egyes szereplők között. A politika felelőssége nem is elsősorban a médiatörvény megalkotása és elfogadása, hanem a végrehajtás mikéntje miatt vethető fel.

A törvény lassan másfél évtizedes történetének egyik legfontosabb tanulsága ugyanis az, hogy önmagában a törvényi szabályozás semmit nem magyaráz és nem is old meg. Persze a jogszabály is felvet számos problémát, de meg vagyok győződve arról, hogy ilyen szabályozás mellett is egész jól eldöcögne a közszolgálati média egy tisztességesebben és kulturáltabban működő demokráciában.

Ez nem elméleti fikció, hiszen a törvény alkotói ezt a szabályozást nagyobbrészt német, kisebbrészt angolszász (bevált) mintákból gyúrták öszsze. Csupán arról feledkeztek meg, hogy ennek a törvénynek nem régi, bejáratott, komoly hagyományokkal rendelkező demokráciában kell működnie, hanem egy önkorlátozásra képtelen, a demokratikus nyilvánosság és a közjó fogalmát csak hallomásból ismerő, mohó és telhetetlen politikai és gazdasági elit jelenlétében, szűk és forráshiányos piacon, s a központi sajtóirányítás jármából éppen csak kieresztett, a közszolgálat és a függetlenség ízét alig ismerő, védtelen és kiszolgáltatott újságírókkal.

Hogy mi volt az „eredendő bűn”, azt nehéz lenne megállapítani, de számos végzetes döntés aspirálhat dobogós helyre. Ám mintha Baló alapvetően az MSZP–SZDSZ-kormányok nyakába varrná a felelősséget. Ez nem méltányos. A médiatörvényt 1996 végén a parlament közel 90 százalékos többséggel, az ellenzék támogatásával fogadta el, és torzulásainak jelentős része éppen a túlhajtott kompromisszumkeresés rovására írható. A többség sok esetben épp a konszenzus megteremtése érdekében tett elvtelen és később rengeteg kárt okozó engedményt.

A médiatestületek tökéletes átpolitizáltsága az MSZP és a korabeli ellenzék összeborulásának az eredménye. Az SZDSZ az utolsó pillanatig küzdött azért, hogy távol tartsák a politikát a médiá tól. Később is az SZDSZ volt az egyetlen párt, amely következetesen arra törekedett, hogy ne pártkatonákat, hanem szakértőket delegáljon a médiatestületekbe. Utólag persze könnyen állíthatjuk, hogy nem kellett volna megszavazniuk a jogszabályt, de az elfogadását nem tudták volna megakadályozni.

A két nagy párt, az MSZP és a Fidesz egyaránt felelős a kialakult állapotokért. Az MSZP jellemzően koncepció nélkül, önző egyéni érdekek és pillanatnyi politikai megfontolások szerint cselekedett, a Fidesz pedig központilag vezérelt, kizárólag saját politikai érdekeire tekintő, a közszolgálat elemi normáit is felrúgó politikát folytatott.

Igaza van Balónak, súlyos hiba volt a műsorszolgáltatási díj eltörlése 2002-ben, hiszen ez – legalábbis elméletileg – az egész közszolgálati médiarendszer alól kihúzta a szőnyeget, azt azonban nem gondolhatja komolyan, hogy az előfizetési díj önmagában bármiféle garanciát jelentene a közmédia politikai függetlenségére. Nem létezett politikailag független közmédia korábban, az Antal- vagy a Horn-, és még kevésbé az Orbán-kormány idején.

A Fidesz-kormány idejéből nemcsak a csonka kuratóriumokra, a politikai tisztogatásokra, a szélsőjobboldalnak a közmédiára való rászabadítására emlékezhetünk, hanem arra is, hogy az MTV ekkor vesztette el a teljes vagyonát, beleértve a rendkívül értékes székházát is. Nem feledhetjük el, hogyan lett egyik napról a másikra az MTV hírszerkesztőségének vezetője a szélsőjobboldali Demokrata munkatársa, hogyan foglalták el rövid idő alatt a köztelevízió vezető pozícióit gyakorló rasszisták és antiszemiták, és hogyan árasztotta el a közmédiát a gyűlölet és a kirekesztés hangja, hogyan dobták oda a koalíciós partnernek koncként a szórakoztató főszerkesztőséget.

Tény, hogy akkor nem vontak meg költségvetési forrásokat az MTV-től, hanem az előfizetési díjból és a költségvetési támogatásból származó évi 30 milliárd forinton túl különféle jogcímeken újabb és újabb milliárdokat pumpáltak az intézménybe, ám ezek a pénzek ugyanúgy nyom nélkül eltűntek, mint a több tízmilliárdos értékű teljes vagyon. Mert bár az MTV elnöke 1999-ben azt nyilatkozta, hogy 2001-re felépül az új székház, az csak a múlt évben készült el, hatalmas hitelből.

Tény, hogy az intézmény anyagi helyzete a 2002-es kormányváltást követően sem javult, és a gazdálkodása sem vált átláthatóbbá. Ám, ami a tartalmi változásokat illeti, azokban az ínséges időkben már azt is eredményként könyvelhettük el, hogy a szélsőjobboldal és a pártkatonák eltűntek a képernyőről, és ezen túl azért elindult néhány színvonalas közszolgálati műsor is (Az este, Szempont, A szólás szabadsága, Záróra, Múlt-kor). Ennél sokkal több valóban nem történt, de a bénító tehetetlenség konzerválásában meghatározó szerepet játszott, hogy a Fidesz és a KDNP az elmúlt két évben következetesen megakadályozta, hogy felelős vezető kerüljön az MTV élére.

Nem gondolhatjuk, hogy a kialakult helyzetért kizárólag a politikát terheli felelősség. Kevés szó esik a közmédia környékén ólálkodó és évtizedek óta annak kiszipolyozásából élő gazdasági érdekcsoportokról, és még kevesebb az intézmények munkatársainak felelősségéről. A folyamatosan újabb és újabb költségvetési apanázsért sorban álló intézményekben divatos, arcpirító menedzser- és tanácsadói fizetések, prémiumok és végkielégítések csak a jéghegy csúcsát jelentik.

Bár a pálmát kétségkívül a Magyar Rádió elnökének a legsikeresebb multivezetőket is megszégyenítő prémiuma viszi el, a kétmillió forint feletti fizetésükkel a többi közszolgálati intézmény vezetői sem panaszkodhatnak, s rajtuk kívül alelnökök, igazgatók és tanácsadók sora vesz fel havonta egymillió forint feletti fizetést, függetlenül az általuk és az intézmény által nyújtott teljesítménytől.

Pálffy István például tavaly úgy vette fel havi 1,65 millió forintot fizetését, hogy alig volt képernyőn. És nyilván nem ő az egyetlen. A hatalmasra duzzasztott belső állományt a legutóbbi időkig hasonló méretű beszállítói kör egészítette ki. Ennyi műsorkészítővel három televíziónak elegendő műsort lehetett volna elkészíteni, s nyílt titok, hogy a belső munkatársak és a külső beszállítók köre számos ponton lefedte egymást. Külső megbízással dolgozó belsősök, belső munkatársak helyett dolgozó külsősök, az MTV eszközeivel más médiumoknak „maszekolók” – minden variáció előfordul. Nem hiszem, hogy az MTV-ben uralkodó helyzet sokban különbözik a BKV-nál tapasztalhatótól.

Az elmúlt két évtizedben egyszerű kisemberek és nagyszerű szakemberek sora vált a politikai tisztogatások, a személyi ellentétek vagy egyszerűen csak a fűnyíróelv áldozatává. A kilencvenes évek elejétől eltekintve – a szakmai és emberi szolidaritás bármiféle megnyilvánulása nélkül. És ez jelentős részben magyarázatot ad arra is, hogy miért válhatott ennyire a politika áldozatává a közmédia.

A politikai aktorok ugyanis pontosan tisztában voltak azzal, hogy akaratuk ellenállás nélkül fog átmenni a munkavállalók csoportjain. Hogyan várhat segítséget másoktól egy olyan közösség, amelyben sem bátorság, sem akarat nincs arra, hogy önmagát megvédje, melynek tagjai mindig kijátszhatók egymás ellen, amelyben a közösségi szolidaritás csírái sem mutatkoznak.

Számvetése végén Baló György is további felelősöket keres. És talál is; a köztévét gyalázó médiában és az MTV sorsát övező közönyben. Baló szerint az elmúlt években senki nem próbálta megfelelő „erővel, színvonalon és presztízzsel” szóvá tenni mindazt, ami a köztévével történt. Szomorúnak és egyben szimptomatikusnak is tartom, hogy Baló György újságíró sem vette észre azokat a civil erőfeszítéseket, amelyek a közszolgálati média megmentése, talpra állítása érdekében történtek.

A Nyilvánosság Klubtól a Média Kerekasztalig, az alkotmánybírósági beadványoktól a törvényjavaslatokon keresztül a nyilvánosság legkülönbözőbb fórumain megjelenő publicisztikákig terjed a civil megnyilvánulások sora, amelyeket ő hiányol. Azért azonban, hogy ezek a megnyilvánulások a civil szférát a demokráciában megillető hangerőhöz, társadalmi súlyhoz jussanak, a közmédia és Baló György is sokat tehetett volna. Ennek azonban elengedhetetlen előfeltétele lenne, hogy a közmédiában a szavak erejét a tartalmuk határozzák meg, nem pedig a mögöttük álló hatalmi-politikai súly.

A szerző szociológus

Kapcsolódó cikkek: Baló György: Közmédiashow 2. | Dunát rekeszteni? | Mire készül a Fidesz a közmédiumokkal? | Csak az MSZP-nek tetszett a közmédiumok összevonása | Milliárdos kedvezmény a kereskedelmi tévéknek: nem tudott dönteni az ORTT