A szerző a Magyar Televízió egykori műsorigazgatója

Nagy érdeklődéssel követtem az általam nagyra becsült Gyurgyák János esszéjét (Minerva baglya), már csak azért is, mert ha a jobboldalnak lenne jól kidolgozott, modern nemzetfelfogása, az a baloldalt is segítené abban, hogy megszabaduljon a sztálinista hagyomány maradékaitól. A két nézetrendszer kritikus számbavétele lehetővé tenné, hogy a jobb- és baloldalnak legyen közös magyar kulturális kincsestára és valamilyen közös alapja az együttműködéshez. Ez megszüntetné azt a lehetetlen helyzetet, hogy egy kormányváltás szinte rendszerváltással érjen föl, s amit az egyik kormány elkezdett, azt az utána jövő tönkretegye. Így messzire tervezni nem lehet. Pedig több fontos feladat áll előttünk, mely három-négy ciklusra terjedhet ki.

Az eszmei alapokban szinte teljes az egyetértésem Gyurgyákkal. Elfogadom és magaménak érzem Széchenyi István példáját. A szerző által hivatkozott nevek sora tiszteletre méltó. Ha ehhez hozzátesszük Petőfi, Arany, Bartók, Kodály, Móricz, Ady és József Attila, Kassák Lajos nevét, azt hiszem, mindenki számára vállalható példatárat és értéktárat kapunk.

Gyurgyák említi Hobsbawm munkáját. Nos, az UNESCO védnöksége alatt rendezett értekezleten Párizsban, 1968-ban arra a megállapításra jutottak, hogy Marx történelmi megjegyzéseit már mindenféle irányzat műhelyében tekintetbe veszik, és a társadalmi, gazdasági oldal vizsgálata nélkül nem nagyon jelennek már meg történelmi korszakokról szóló művek. A nemzet fogalma a kapitalista korszak idején alakult ki, a nacionalizmus egyben már gyűlöletet is jelentett a versenytársak iránt, mely érzelmileg megalapozta, hogy ki-ki a nemzet piacát és mezőgazdaságát támogassa, és ellenségként kezelje a versenyben részt vevő többi országot. Ez a fajta nemzeti érzés kellett több millió magyar katona és polgár elpusztításához is a két világháborúban.

Most a nemzeti állam globalizálása (megszüntetése) van soron. Csak úgy tudjuk a magyar kultúra kincseit megmenteni, ha ezzel tisztában vagyunk.

A mi helyzetünket meghatározza Trianon. Itt van a legnagyobb szükség a mértéktartásra. Természetes, hogy Magyarországnak segítenie kell abban, hogy a nemzet tagjai ne szakadjanak el a nemzeti hagyományoktól, szoros kapcsolatot kell tartania az utódállamok magyarjaival. De bármiféle törekvés a Kárpát-Duna-nagyhaza visszaállítására a szlovák vagy román nacionalisták megtorló reakcióit váltja ki. Ez nemcsak az ottani magyarokat sújtja, de a nélkülözhetetlen politikai és gazdasági együttműködés kárára is megy. A nagy európai pártok határozottan elzárkóznak mindenféle revíziótól, s aki a magyarság érdekét akarja szolgálni, annak meg kell szakítania kapcsolatait a szélsőjobbal.

Gyurgyák János egyik legfőbb törekvése, hogy a nemzeti érzésnek azt a változatát dolgozzuk ki, amely számol a történelmi tényekkel, és okos politikával igyekszik szolgálni az utódállamokban élő magyarokkal való kulturális együttműködést, összetartozást. Ő az elődök példájához fordul. Én keresem azokat az új megoldási javaslatokat, amelyek a mai világ dolgainak intézésében új gondolatokat adnak.

Idézek Frédéric Barbier és Catherine Bertho Lavenir A média története Diderot-tól az internetig című könyvéből: "Minden társadalomnak szüksége van közös világképre és egy elvont értelembe vett kultúrára is, amely lehetővé teszi számára, hogy elhelyezze magát az időben, értelmet adjon létezésének és tapasztalatainak, és meghatározza a jövő kívánatos irányát. Kizárólag kultúrára képes a társadalmi szerkezet valódi dimenzióit felvázolni. Csak kulturális tükre teszi lehetővé a társadalom számára, hogy ábrázolja, reprezentálja önmagát, és a tükör által meghatározott módon létezzék. Az ideális, modellszerű kivetítés a ťkívánatosŤ és néha ťlehetségesŤ. A kulturális modell önbeteljesítő jellege visszacsatolásszerűen kiterjed a modell létét és működését biztosító eszközökre, vagyis a médiára." A legnagyobb gondot ebben a tekintetben a média globalizációja jelenti.

Ha a francia szerzőpáros véleményét elfogadjuk - ami Habermas nyilvánosságelméletére hajaz -, akkor el kell gondolkodnunk azon, hogy a médiából mára a magyar kultúra szinte teljesen eltűnt.

A trianoni csapás után Bethlen István volt az, aki felmérte, mit tehet a megmaradt kis ország hasznára az 1925-ben megalakuló Magyar Rádió. Ormos Mária könyvéből ismerjük Kozma Miklósnak, a Magyar Rádió-MTI első vezérigazgatójának az élettörténetét. Kozma Szegeden az ellenforradalom igen aktív harcosa volt. Bethlen őt választotta a rádió élére, miközben a gyárosokkal és bankárokkal tárgyalt arról, hogy vállalnák-e annak a nyugati kölcsönnek a fedezetét, amellyel az ország gazdaságát meg lehet indítani. Kozmával megérttette, hogy olyan Magyar Rádióra van szükség, amely magas színvonalat képvisel, és hat a világra. Akkoriban francia és svájci lapok közölték, hogy a következő héten milyen hangversenyt közvetít a Magyar Rádió. Beengedték a rádióba a Tanácsköztársaság után mellőzött Bartókot és Kodályt, s bevonták a magyar irodalom legjobbjait annak érdekében, hogy a magyar rádióműsor erősítse a magyar hatalom tekintélyét.

Észre kellene venni, hogy a magyar tömegkommunikációban 1956 után valami hasonló ment végbe.

Ismertem az akkori magyar kultúra legigényesebb egyéniségeit, tudom, hogy a Magyar Televíziót magyarnak ismerték el, mely sem az orosz befolyásnak, sem a nyugatról jövő ízléstelenségnek nem adott helyt, de az orosz és a nyugati piac legjobb termékeit, különösen a kiemelkedő alkotók műveit igyekezett bemutatni. A magyar tömegkommunikáció gazdagon adta a magyar klasszikusokat és az új magyar írók műveit. Nagy gondot fordított a gyerekek nyelvi, zenei, kulturális nevelésére is. A magyar mesefilmeket 60 ország vásárolta.

Volt benne bőven a közbeszédet átható kulturális esemény, az egész országot megmozgató verseny, mint pl. a Ki mit tud?, a Ki miben tudós?, a Táncdalverseny, a Röpülj páva. A diktatúra enyhülésével egyre inkább kialakulhatott az egy kultúrán lévők közössége, az az összetartó erő, amelyet csak a média nyilvánossága alakíthat ki. Rendkívül szomorú, hogy ma viszont egy-két értékes kivételtől eltekintve az igénytelen, gondolkodást nem kívánó nemzetközi anyag tölti ki a médiát. Már csak a Duna TV, az M1 s az M2 egy-egy kezdeményezése emlékeztet azokra az időkre, mikor évente ötven magyar tévéjátékot mutattak be.

Nem szabadna ebbe belenyugodni. Meg kellene követni és nyerni az értelmiség legjavát, amely csak külföldön talál igazi elismerésre, és a Magyar Televízió élére olyasféle személyiséget kellene állítani, mint Gyurgyák János, aki az Osiris Kiadóval bebizonyította, hogy lehet európai szintű, igényes kiadót felépíteni Magyarországon is.

Gyurgyák azonban a pozitív változást sajnos az Orbán Viktor vezette Fidesztől várja. Ez az, amit én nem tudok elképzelni az elmúlt húsz év tapasztalatai alapján.

Úgy látom, baglyaink, ha nem is egy fán, de egymáshoz közel, ugyanabban a kis erdőben ülnek. Meg tudnának egyezni, ha a politikának volna annyi belátása, hogy ezt a területet igazi értelmiségiekre bízza, és gondoskodna a szükséges anyagi fedezetről. Az igényes tömegkommunikáció kialakítaná azt a kulturális légkört, amely nemzetközi kapcsolatainkat is erősítené, és az országon belül is csökkentené a feszültségeket, javítaná a légkört.

Kapcsolódó cikkek: A gyülekezési szabadság és a jogvédők | Performance vagy próbakő? | Mi a "humanitárius intervenció" - és mi nem? | A huszadikból a huszonegyedikbe | Gáza és Trianon