Merthogy a huszonkilenc éves Rostás Bea Piros szobrászművész, méghozzá abból a szabadúszó fajtából, aki nem adja föl a mindennél többre tartott szabadságát a biztos, de kibírhatatlanul unalmas egzisztencia kedvéért.

A Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán végzett szobrász szakon, 2004-ben, s azóta abból él, hogy pályázatokat ír különböző nemzetközi szobrászszimpóziumokra. Ha nyer, akkor egri lakásában összecsomagol, megöleli anyukáját, és elrobog, mint egy gyorsvonat. Ha pedig véletlenül nem nyer, akkor a levegőbe csap, s azt kiáltja a rá olyannyira jellemző, vidám harsánysággal: nem tudják, hogy mit veszítenek! Az elmúlt években sok-sok hónapot töltött már Szlovéniában, Szerbiában, Litvániában, Csehországban, az Egyesült Arab Emirátusokban, Németországban, Törökországban és Oroszországban. Külföldi tartózkodásainak köszönhetően jól beszél angolul és németül, de megérteti magát szerbül és törökül is.

Különös jelenség, akinek a szobrászkodás nem hivatás, nem szakma, nem foglalkozás, s még csak nem is pusztán művészeti foglalatosság, hanem az egyedül élhető élet maga. Ha a Föld nevű bolygó az elmúlt évmilliárdok során nem termett volna köveket, vélhetően Rostás Bea Piros sem születhetett volna erre a világra.

Hiszen mihez is kezdene faragnivaló nélkül?

Rostás Bea Pirost semmi más nem érdekli a kőben és a nőben, csak a teremtés, a születés, az anyaság, az anyagi testből láthatatlan lélekké való változás csodája
Wéber Tamás Finom női retikül helyett szakadt hátizsákot cipel magával, tele szerszámmal, mert a mai szobrász már nemcsak vésővel és kalapáccsal, hanem olyan elektromos eszközökkel dolgozik, amelyekről Michelangelo nem is álmodhatott. Rostás Bea Piros napi tíz-tizenkét órában hatkilós Flexet emelget a gránit- és márványtömbök tetején, férfiakat megszégyenítő erővel és elpusztíthatatlan energiával.

Szüksége van az erejére, hiszen tonnás súlyokkal dolgozik. A legsúlyosabb kő, amit valaha megfaragott, tizennégy tonnás volt, s mire kész lett vele, három tonna fölösleget fejtett le róla, hogy meztelen lényegét a kő nekünk, az avatatlan nézőknek is föltárja. A Big Mama nevet kapta a monumentális kőtömb, vagyis olyan címet, amellyel Rostás Bea Piros eddigi teljes munkásságát le lehetne írni. Őt ugyanis semmi más nem érdekli a kőben és a nőben, csak a teremtés, a születés, az anyaság, az anyagi testből láthatatlan lélekké változás csodája, egyszóval magának a termékenységnek a titka. Grandiózus nőalakjai roppant súlyú melleket cipelnek, szélesen ringó csípőjüket nem lehet körbeérni, párnás fenekük mázsás súllyal nehezedik a földre, s mégis, olyan gyönyörűek, finomak és törékenyek ezek a tonnás kőasszonyok, mintha fel tudnánk emelni s át tudnánk vinni őket a küszöbön. Bennük van a nőiség és az anyaság titka, s ez nem más, mint az a nehéz teher, amit minden aszszony magával cipel.

- Ők szülik a világot, az asszonyok - simogatja meg szobrait Rostás Bea Piros, s persze elneveti magát azonnal, mert egyáltalán nem szeret fennkölt és patetikus lenni.

Igaz, néha muszáj.

- Olyan furcsa kimondani, hogy én a kőfaragásra születtem, nagyon furcsa, kicsit nagyképűen hangzik, de igaz - magyarázza. - Már apró kislánykoromban tudtam Egerben, hogy én követ fogok faragni, ki is röhögtek sokan a felnőttek közül, mert nem bírták elképzelni, hogy mit akarhat egy kicsi lány egy márványtömbtől. Mert azon persze már nem gondolkodtak el, hogy mit akarhat a kő tőlem. Mert a kőnek is van ám akarata. Ha nem akarja, nem tudom megfaragni. Olyan ez, mint amikor az anyák szülnek. Olyankor a babának is nagyon kell akarnia világra jönni. Szerencsére az anyukám soha nem nevetett rajtam, hanem támogatott mindenben, amiben tudott, s támogat ma is.

Talán furcsa, de annak a nőnek, akinek minden vésőnyomában a termékenység mítosza munkál, saját gyermeke még nincsen.

- Mindennek eljön az ideje, nem kell siettetni - hárítja el a kérdést.

Majd hozzáteszi, hogy a férfiakkal kapcsolatos magánéletéről - éppen most van túl egy hosszabb kapcsolaton - nem szívesen nyilatkozna.

- Inkább nézzék meg a szobraimat - javasolja -, náluk pőrébbre én sem tudnék levetkőzni a nyilvánosság előtt. Ott vagyok bennük. Ennyi nem elég? Minek beszéljek saját pasiügyeimről, ha amúgy is csak a kőasszonyok segítségével tudom elmondani a lényeget?

Annyit azért elárul, hogy a nemzetközi szimpóziumokon általában már az első napon feleségül akarják venni - igaz, olyankor nem szabad komolyan venni senkit.

- De azon még én is meglepődtem, hogy ha engedek az erőszaknak, akkor az Egyesült Arab Emirátusból kis híján egy pakisztáni férjjel és két gyerekkel jövök haza - mondja.

A dubai szimpóziumon ugyanis a vendéglátók minden szobrász mellé kirendeltek két segítőt, jobbára indiai és pakisztáni férfiakat, akik a mozlim országban szinte éhbérért dolgoznak. Rostás Bea Piros mellé is két pakisztáni jutott, akik közül az egyik - egy Sadar nevű, negyven év körüli családapa - egy hét után mindenki füle hallatára határozottan közölte a művésznővel: you need a man. Azaz: neked férfi kell. Majd hozzátette azt is, hogy ez a férfi ő maga lesz, úgyhogy fogja a két gyerekét és az első feleségét, s a szimpóziumon végén a magyar művésznővel együtt utazik Magyarországra. - Ott fogok élni veled - erősködött Sadar, én mobiltelefongyárba megyek dolgozni, és el foglak tartani. Enynyit tudott ugyanis Magyarországról mindösszesen: hogy ott gyártják a Dubaiba került mobilok egy részét.

Mire a szerelmes Sadar a lánykérés végére ért, már negyven izgatott indiai és pakisztáni férfi állt körülöttük, s mindegyik azt leste, hogy a lobogó hajú magyar nő vajon mit fog felelni erre az igazán csábító ajánlatra.

- Mit válaszoltam volna? - legyint Rostás Bea Piros. - Azt mondtam neki, hogy elmész te a fenébe, nem Magyarországra. Aztán addig röhögtem, hogy leestem a kőről.