Népszabadság - Reviczky Zsolt

Hogy tilos előtte megmozdulni, akármilyen közel jön. Ezt nem könnyű betartani. Főleg olyasvalakinek, aki kutatások százait olvasta a tigriscápa vadászati szokásairól – ez a ragadozó semmi előjelét nem mutatja a támadásnak. Viszont kakastaréjszerű fogaival nemcsak harap, hanem oldalirányban reszel is, így áldozatát gyakorlatilag elfűrészeli. Legfeljebb egy testhosszra van az állat, amikor Elter ösztönösen, lassan hátrálni kezd. Szerencsére merülésvezetője megböki, hogy állj, de rögtön! Örökkévalóságnak tűnik a következő három másodperc. Amíg a tigriscápa kitér.

Az ehhez fogható tengeri kalandok úgy szerepeltek a 11 éves fiú álmai közt, mint az űrhajózás vagy a tűzoltóság: a „semmi esélye” feliratú polcon. Amikor keresztanyjától megkapta Alfred Edmund Brehm klasszikusát, Az állatok világát, megbabonázta a tengerek élővilágáról szóló rész: főleg a kék cápáról készült színes nyomat. Ám akkoriban még mindenféle állatra kíváncsi volt, szülei idegeit hazacsempészett gőtékkel és siklókkal borzolta. – Gyűjtőszenvedélyem egyik ősszel a bajai katolikus plébánia tornyába is felűzött, hogy befogjak ott egy denevért. Otthon csináltam neki szálláshelyet, de másnapra eltűnt. Megsirattam, idővel el is felejtettem. Aztán tavasszal apám egyszer kicibálta a gardróbból a felöltőjét. Rikoltozásra rohantam be, és máig nem tudom, ki rémült meg jobban, annyi biztos, hogy a denevérem a kabátujjában telelt át.

A kitérők után Tamást is elérte a „végzete”: édesanyja 1968-ban megígérte, hogy elviszi őt a jugoszláv tengerpartra. – Többzsáknyi kimosott kagylóhéjat gyűjtöttem össze a Duna-parton, amit átvett tőlem egy kagylóból gombokat gyártó kisipari szövetkezet. Így megvehettem az első maszkomat, anyámtól meg kisírtam egy légzőcsövet – kistafírozott búvárnak éreztem magam. A pillanat, ahogy a buszból kalapáló szívvel kiszálltam, megéreztem a sós-jódos levegőt, és megláttam, ahogy a lemenő nap pirosra festi az Adriát, nem kopik az emlékezetemben. Ahogy az sem, amikor Lokrum-sziget múzeumában egy legalább háromméteres, nagy fehércápa-preparátum szájába dughattam a fejem.

Csakhogy az élet az 1970-es évek Magyarországán nem volt az álmokhoz foghatóan könnyed. Hiába falta a zoológusjelölt Kittenberger Kálmán útleírásait, állatorvos édesapja és tanárnő anyukája jobbnak látták, ha a gimnázium után kisebbik fiuk az ELTE jogi karára jelentkezik.

– Sosem szerettem különösebben, de hamar beilleszkedő típus vagyok. A diploma után automatikusan jött az ügyvédkedés. A búvárkodás hobbi maradt: az MHSZ-tanfolyam után a barátaimmal a Fekete-tengerre jártunk merülni. Közben én vadásztam a külföldi szakirodalmat, évekig tanultam a tengert könyvből. Így amikor a nyolcvanas években Magyarországra érkezett Steven Spielberg kasszasikere, A cápa, már nagyjából tudtam, hogy mi az, ami avas hiedelmek alapján íródott ebben a moziban, és minek lehet köze a valósághoz.

Népszabadság - Reviczky Zsolt Az 1940-es évek elejéig komoly halbiológusok is veszedelmes állatoknak tartották a cápákat. Ennek legfőbb oka a megismerhetetlenségük volt: a búvárokat a felszínhez kötötte a tömlő, amivel levegőt kaptak a hajóról. Csak 1943-ban szabadalmaztatta Jacques-Yves Cousteau az autonóm légzőkészüléket, amellyel a kutatók már akár egy teljes órát tölthettek a víz alatt. Új univerzum nyílt meg előttük, már a cápákat is merülés közben figyelhették.

Állítólag Spielberg a híres cápaszakértőtől, Rodney Foxtól kért szaktanácsot a filmjéhez. Ehhez képest a moziban a nagy fehér cápát vérszomjas gyilkosnak állították be. – Mai tudásunk alapján az emberre vadászó hollywoodi víziója nagyrészt valótlan. Nincs az a megtermett fehér cápa, amelyik képes lett volna felborítani a filmbéli hajót. Ez a faj elvétve támad emberre – mondja Elter.

A ragadozó alapvetően fókaféléket, delfineket, ceteket vesz célba. Amikor mégis ember az áldozat, az rendszerint prédatévesztő támadás. A „nagy fehér” általában a hullámtörés zónájában kavar, ahol alulnézetből összetévesztheti a deszkán hasaló szörföst egy fókával. Nem véletlen, hogy mindig csak egyet harap az emberbe. Amikor rájön, hogy elnézte a zsákmányt, továbbúszik.

Végül a legfontosabb szemléletbeli kifogásával is előrukkol Elter: – Nincs bosszúálló cápa! A nagy fehér a legintelligensebb halféle, nem őrült meg, hogy erőfölényben lévő vetélytársra támadjon! Szaglása kiváló, a sötétben is lát. Legérdekesebb szerve mégis az orrán lévő Lorenzini-ampullák sokasága. Ezek pórusok, az alattuk kifejlődött, géllel teli tömlőkkel, amelyek egymilliomod volt feszültségű elektromos impulzus érzékelésére képesek. Ha a fóka beúszik egy gyenge látótávolságú területre, a cápa még nem látja, de oldalvonalával felfogja az úszás keltette lökéshullámait. Alákerül a vízben, felveszi a támadóállását, és kilő fölfelé. Az utolsó métereken már csak a Lorenzini-ampulláival érzékel. Ilyenkor 50-60 kilométeres sebességgel úszik, aztán akár 2-3 méterre is kiugrik a tengerből.

Több ilyen „kiugrásos prédálást” figyelhetett meg egészen közelről Elter Tamás, aki jó néhány tucat szabad és ketreces merüléssel meg sokévnyi szakirodalom-olvasás után mert publikálni: a búvárok elleni, nem kiprovokált cápatámadásokról, a földközi-tengeri nagy fehér cápák „migrációjáról” vagy a heringcápák evolúciójáról. Így egy nap be kellett vallania magának, hogy a Duna-parti kagylógyűjtő kisfiú álma valóra vált. Cápakutató lett.

Nem félsz?

Ezt a kérdést tették fel neki a leggyakrabban az elmúlt húsz évben. Lehet, hogy néhány embert kiábrándított a válaszával. Szerinte a hivatásához az első lépés megtételén kívül nem szükséges bátorság. – Csak azt kell belátnod, hogy a félelmeid beidegződések. S persze eleget kell merülnöd ahhoz, hogy megértsd a cápák viselkedését. A szabályokat be kell tartani. A legfontosabb a nyugalom, tilos minden hirtelen mozdulat, a szaggatott légzés. Aztán vannak fajspecifikus szabályok: ha a tudatlan búvár odaúszik a területét védő szirti cápa közelébe, akkor az először figyelmezteti. Leereszti a mellúszóit, felpúpozza a hátát, mint a macska, és rázza a fejét. Az óceáni fehérfoltú már nem olyan ijedős: 8-as alakban köröz az ember körül. Ha meg tudod győzni, hogy te vagy az erősebb, elmegy. Mindig legyen körülötted egy másfél-két méteres sugarú kör, ahová nem engeded be.

Az, hogy az óceáni fehérfoltút cápabottal – egy elfűrészelt seprűnyéllel – is kiválóan távol lehet tartani, nem a legmeghökkentőbb cápakutatói kulisszatitok.

A roncsmerülés-oktatói képesítést is megszerzett Elter – amellett hogy a The Explorer magazin főszerkesztője – „hazajár” a budapesti Tropicariumba is. A nagytengeri medence lakói már tudják, mire számíthatnak, amikor a kutató csütörtökönként megjelenik közöttük két vödör makrélával. A szirti cápa fejmagasságban közelít felé, csak el kell engedni a halat, hogy az állat bekaphassa azt. A homoki tigris, amelyik a tengerben állkapcsát kitolva ejti el a zsákmányt, a medencében olyan alázattal kéri tőle az ételt, mint egy kutya. Lesunyt fejjel jön, úgy veszi el a kezéből az eleséget, hogy véletlenül se érjen hozzá. Az állkapcsát eszébe sem jut kiengedni.

Így felesége és a lányai sem féltik Eltert. Tudják, hogy nem lehet baja, mert szereti a cápákat. Azok meg érzik ezt.

Csakhogy van valami, ami a vérbeli „cápászt” legalább olyan erővel hajtja, mint a kíváncsisága. Az adrenalin. A legvakmerőbb kísérlet még talonban van. Mióta az amerikai tengerbiológus, Samuel H. Gruber megfigyelte, hogy a cápák orrán lévő Lorenzini-ampullákat érintve az állatokat kataton állapotba lehet hozni, a fejüket kézbe fogni, és úgy cirógatni, mint egy háziállatét. Elter Tamásnak nem elég, hogy ügyvéd, főszerkesztő, kutató, szakíró és búvároktató legyen.

Simogató akar lenni.

Névjegy

ELTER TAMÁS 1957-ben született Kalocsán. A Gerald Durell-féle állatmániás kissrácból lett joghallgató, majd ügyvéd. A tengerbiológiát és a cápák világát hobbiból kezdte kutatni, ma Európa egyik legelismertebb cápakutatója.

Kapcsolódó cikkek: Édes Szenegálom | Online hős, offline vezető | Az első magyar szívátültetett | Edzett üveges | A seregek ura