Úristen, ez egy valódi Stradivarihegedű! – döbbent meg Juhos Tibor, amikor közelebbről megvizsgálta a hangszert. Egy ismerőse két megörökölt hegedűt hozott be az üzletbe, és aránylag kis összeget kért értük: zongoravásárláshoz hiányzott némi pénze. Bizományba otthagyta őket. Tibor a nap végén átment a hangszerjavító műhelybe, elkezdte nézegetni a hangszereket, beléjük világított – és az egyikről egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy csakis Stradivari lehet.

Az Opera oboaművészeként csöppent a hangszerjavítás és -kereskedelem világába Juhos Tibor. Az első kuncsaftok a kollégái voltak – a hetvenes évektől kezdve az ő hangszereiket javítgatta a legjobb barátjával, Elek Tihamér fuvolaművésszel együtt.Műhelyük nem volt, otthon dolgoztak. S ezzel mindenki jól járt:Magyarországon sehol sem lehetett oboát vagy fuvolát profi módon megjavíttatni.

Igazi ütőkártya volt Tibor kezében, hogy – ellentétben az átlagos hangszerészekkel – a javítandó fúvós hangszereket meg is tudta szólaltatni. Így amikor a kollégák a „gyógyult beteggel” este bementek az Operába játszani, egy pillanatig sem kellett szoronganiuk: minden úgy szólt, ahogy kellett.

Felhívta a tulajdonost, és kérte, hogy jöjjön vissza, mert ez hosszabb lélegzetű beszélgetés lesz. Meg sem fordult a fejében, hogy megveszi a hegedűt, és sok millió dollárért továbbadja? – kérdezik tőle azóta is. Juhos Tibor határozott nemmel válaszol. „Sok értékes hangszer megfordul nálam. Amikor egy idős néni vagy bácsi behoz egy komolyabb darabot, nincs pofám azt mondani, hogy száz forintot ér, hagyja csak itt. Ezt sosem tudtam megtenni” – mondja.

Zenei gimnáziumban végzett Debrecenben, és Tihamér barátjával együtt járt zenei versenyekre. Tibor édesapja, Juhos István trombitás és egy debreceni együttes vezetője volt, a táncházakból mindenki ismerte őt. A báty ja (szintén Juhos István) szaxofonon játszott, a nők körberajongták. „Szégyelltem is magam, hogy én vagyok a szomorúzenész. Az oboa csak a komolyzenében használható” – emlékszik vissza Juhos Tibor. Mégsem bánta meg, hogy az oboát választotta, a pályája szerencsésen alakult. Azonnal teljesült az álma, és felvették a Zeneakadémiára (az ilyen szakokra évente egy-egy ember kerülhetett be), és ugyanabban az évben, tizennyolc évesen az Operaház zenekarába is felvételt nyert. 1968 és 1994 között muzsikált ott.

A Stradivari a tulajdonos édesanyjának hagyatékából származott. Juhos Tibor gyors nyomozásba kezdett: a hegedűn CA rövidítést talált, és mivel a felesége egri, rájött, hogy ez az egri érsekséget (Capitulum Agriense) jelöli. Ebből kiindulva, levéltári papírok között rátalált a hangszerre, amelynek végül a teljes történetét öszszeállította.

A hangszerjavító céget a rendszerváltás évében, 1990-ben alapította –és ezzel a család is fellélegzett: addig reggeltől estig a lakásukra jártak az ügyfelek. A családtagok amúgy is a zene világában éltek már. Tibor felesége, Tamás Zsuzsanna fuvolaművész (ő tavalyment nyugdíjba az Operából), a fia pedig Juhos Gábor, aki elvégezte ugyan a klarinét szakot, de hangmérnök lett belőle.

Gyorsan levelet írt Juhos Tibor a világ legjobb fúvós hangszereit gyártó Buffet Crampon cégnek, amelynek a képviselői már másnap Budapestre jöttek. S a hangszerjavítás után elindult a hangszerkereskedés rögös útján is, bár emiatt eleinte rémálmai voltak. „Addig a néhány ezer forintos operaházi fizetésemet kellett beosztanom, majd hirtelen milliókban kellett elkezdeni gondolkodni” – idézi fel. Éjjelente felriadt: mi van, ha a megrendelt árukat nem tudja eladni? Valóban milliós tételekről volt szó, hiszen Tibor főként professzionális hangszerekkel foglalkozott.

„Nagyon kevés ember életében történik meg, hogy behoznak hozzá egy Stradivarit. A világon minden Stradivariról tudnak már, nyolcvan-száz év óta sehol sem bukkant fel újabb példány” – mondja a hangszerészmester. Világszerte megmaradt körülbelül hatszáz Stradivari, ezekből ötvenen lehet játszani, a többi vitrinben áll gyűjtőknél.

A legelső műhely, amelyben Juhos Tibor és Elek Tihamér (ő már távozott az élők sorából) javítani kezdtek, az Operaház üzemházának raktárhelyisége volt. A mostani bolt helyén – szemben az Operaművészbejárójával – híres fodrászüzlet működött, amelyet egy 78 éves bácsi vezetett. Amikor végül eladta, első vevőként Tibor jelentkezett.

Szerencsét hozott az új kereskedés. Akkoriban indult jó néhány híres zenekar, köztük a Fesztiválzenekar, amelynek a teljes hangszerállományát az ő üzletén keresztül szerezték be. „Annyira nem értettem hozzá, hogy azt sem tudtam, mi az áfa, és hogyan kell vele számolni. Az elején olcsóbban értékesítettem a hangszereket, mint amenynyiért vettem” – meséli.

Hangszereket eladni is egyre többen hoztak, ezeket bizományba vette át. Sorra érkeztek a hegedűk, amelyeket imádott, de nem értett hozzájuk: sok olyat megvett, amit nem kellett volna. Elhatározta hát, hogy megismerkedik a vonós hangszerek világával is, amelynek valóságos megszállottja lett. Minden pénzét szakkönyvekre költötte, és külföldön bejárta az összes múzeumot.

Jó lenne Magyarországon tartani a Stradivarit – erről Juhos Tibornak sikerült meggyőznie a tulajdonost, noha addigra már a világ minden tájáról érdeklődtek a hangszer iránt (szűkebb szakmai körben gyorsan elterjedt a hír). Csakhogy magyarországi vevőt találni nem is volt olyan könnyű. A hegedűt Zelnik István gyűjtő, a Délkelet-ázsiai Aranymúzeum alapítója vette meg. A Stradivarit – amelyen kiemelkedő fiatal művészek játszhatnak – most öt évig

Kokas Katalin hegedűművész használhatja.

Antonius Stradivari – ezt a gyári hegedűk többségébe beleírják. Gyakran találnak otthon régi hegedűket, és amikor a tulajdonosok meglátják a feliratot, megörülnek, pedig a hangszer csupán néhány ezer forintot ér. De Juhos Tibor idővel megtanulta megkülönböztetni az értékest az értéktelentől, a gyárit az egyeditől, az átlagost a csodától.

Az igazi titkok a hegedű belsejében rejtőznek: erre is rájött a hangszerészmester. Csak a szétbontott hegedűben válnak láthatóvá a saroktőkék vagy a szegélyek, amelyek minden egyes készítőre jellemzők. A gyönyörű faanyag ragadta meg egyébként a pipákban is. Húszéves kora óta pipázik, és a pipázásból gyűjtőszenvedély lett (a gyűjteménye körülbelül kétszázötven darabból áll).

„Ha ideállítunk tíz csinos hölgyet, mindegyik szép valahol, de az egyiknek görbe a lába, a másiknak nagy a feneke. Szerencsés esetben akad egy, akin minden stimmel. Ha valakinek gyakorlott szeme van, ugyanígy meglátja a vonós hangszerekben, hogy melyik képez tökéletesen harmonikus egységet” – magyarázza Tibor. Ám ez még mindig csak a külső: figyelni kell arra is, hogyan szólal meg. Könnyen megeshet, hogy valaki szóba elegyedik egy szépségkirálynővel, aki sablonos és kiábrándító dolgokat mond.

Nem csak a pénz fontos az életben – a hangszerész szerint ezt a banális közhelyet bizonyítja a Stradivari esete. A rengeteg gratulációval ő is megkapta a jutalmát. És a vevők bizalmával is: ma már sokkal több értékes hangszert visznek hozzá, mert megbíznak benne. Ennél többet nem is kérhetne.

Névjegy

JUHOS TIBOR Az Opera oboaművészeként eleinte otthon javította a kollégák hangszereit. Később saját hangszerjavító műhelyt nyitott, és belevágott a hangszerkereskedésbe is. A fúvós hangszerek után a vonósok világa is elvarázsolta őt – az üzletében landoló Stradivarit márbiztos szemmel felismerte.

Kapcsolódó cikkek: Életérzés a könyvesboltból | Pszichéjavító | Papírja van a merészségről | A biciklikirály | A csoda nagykövete