Népszabadság - Teknős Miklós

Mosolygós lány, egyszerű fehér pólóban, szűk farmerban és kitaposott papucscipőben érkezik a sokadik közös kávézásra; ez a kényelmes. A cipésznek is gyakran lukas a lábbelije, de autószerelőt is láttunk már lerobbanva az út szélén, nem kell mindig a kamerának öltözni. Persze Balázsi Bianka fehér pólója is többet mond és mutat annál, mint amit a feltételezett tömeggyár feltételezett tervezői gondolhattak a ruhadarabról. Mert ő viseli. Kamaszlányos pimaszsággal, de nőies eleganciával.

Vitathatatlan divatérzéke van.

A most huszonegy éves Bius gyermekként is öltöztetett és öltözött, mint minden rózsaszínben felnövő lányka. Ez eddig teljesen szokványos. Egyfajta divatdiktátori képessége, kreatív szemlélete viszont már a babák és a műanyag teáskészletek között is akaratlanul a felszínre igyekezett. Míg mások csak a műhajakat fésülték, addig ő azt próbálgatta: melyik babaruha mihez illik, és melyik kombinálható a doboz hátulján lerajzoltakhoz képest másként is. Nadrágot felhajtani szinte előbb tudott, mint olvasni. Általános iskolai ballagására is varrógépet kért a szüleitől, akik – ha nem is felhőtlenül boldogan, de – megvették neki a készüléket. Ma is ugyanazon a gépen dolgozik. Kamaszként is céltudatos volt, középiskolai tanulmányait már a divat felé fordulva szerette volna végezni, de rendőrtiszt édesanyja nyomására inkább egy gimnáziumba iratkozott, hogy „meglegyen a szükséges alaptudásom az élethez”. Persze – ahogyan a tehetség mindig, minden körülmények között utat keres magának – Bius itt is megtalálta a számítását és szövetségesét rajztanárában, aki formálta, támogatta, biztatta: őt is csak a sokadik próbálkozásra vették fel a művészeti egyetemre, nem szabad hát feladni.

Bianka gyermekkori célját kergeti azóta is: elvégezni a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem textiltervezői szakát. „Tudom, hogy neves színészek futnak be figyelemre méltó karriert anélkül, hogy egyszer is bekopogtak volna a Színművészeti Egyetem ajtaján, és sikeres divattervező is lehet valaki anélkül, hogy diplomája legyen róla. Nekem ez mégis fontos” – magyarázza. Eddig háromszor futott neki a felvételinek, legutóbb már az utolsó rostáig is eljutott, mégis elvérzett. Visszagondolva úgy látja, ott hibázott, hogy a felvételi bizottság kérdésére – miszerint melyik magyar divattervezőhöz hasonlítaná saját magát és stílusát – ahelyett hogy a valódi válaszát adta volna– vagyis: „senkihez, én magam vagyok” –, inkább egy nevet mondott. „Két hétig bezárkózva gondolkodtam és sajnáltattam magam a kudarc után, de végül kijöttem, és tudom, hogy egyszer még mindenképpen nekivágok!” – forgatja a szavakat, és a keze mintha egy kicsit ökölbe is rándulna, ahogy kiteszi a felkiáltójelet a végén. Pedig nem lenne feltétlenül szüksége rá, a kudarcból való felépülés közben ugyanis elvégezte a Forrai Magániskola szakképzését: papírja tehát már van arról, amire képes. „Az egyik gyakorlatvezető tanárom le is akart beszélni arról, hogy tovább próbálkozzam az egyetemmel, mondván, túlzottan önálló és kiforrott látásmódom van. Hát tényleg nem vagyok egy megmunkálható anyag” – teszi hozzá.

Népszabadság - Teknős Miklós Saját stílusa alapvetően abban rejlik, hogy minden ruhájából csak egyetlen és megismételhetetlen darab van. Szereti a régi divatú holmikat átformálni, átalakítani, új értelmet adni nekik. „Mindig az anyagot nézem először, és csak utána gondolkodom a formán. Megfizethető darabokat készítek, mert az a célom, hogy minél többen megismerjék a munkáimat” – magyarázza. És nagyon is jó úton halad efelé. Sajátos, de közeli barátaiból és családtagjaiból önkéntes menedzsment rajzolódott a lány köré (naná hogy mindenki nő a csapatban, egyetlen férfi sincs): valaki a fotózáshoz ért, valaki a marketinghez, míg más internetes honlapot tud készíteni, megint más a szervezésben és kapcsolatépítésben jó. Mindenki összefogott, mert hisznek benne. Önkéntes alapon, szeretetből. Külföldön már sokan érdeklődtek iránta. Volt olyan New York-i divatintézet, amely meghallgatásra hívta volna, de amikor kiderült, hogy a lány Budapesten él, és még jó darabig itt is tervezi az életét, csak annyit mondtak: „az bizony nagy kár”. Apróbb, de talán értékesebb élményeket idéz, amikor elmondja: egy spanyol és egy dublini menyasszony is az ő személyre szabott kreációjában mondta ki a boldogító igent. Utóbbi ráadásul külön sikert aratott a ceremónia utáni ünnepségen, a szintén BiusB-féle partiruhát több vendég – esküvő ide vagy oda – helyben, készpénzért szerette volna megvenni a frissen esketett feleségtől.

„Kifejezetten személyre szabott ruhákat tervezek és készítek saját kezűleg. Legutóbb egy hatvankilenc éves hölgy rendelt tőlem, de varrtam már hétéves kislánynak is. Férfiaknak egyelőre nem, vagy csak alig rajzoltam valamit. Egyelőre a női viseletbe tudom magam jobban beleképzelni. Imádok a városban sétálni, gyakran szoktam felvenni a legújabb kreációmat, és csak járom benne az utcákat. Figyelem a reakciókat. Tulajdonképpen az egész város az én kifutóm ilyenkor. Egyediséget igyekszem képviselni és átadni. Amikor látom magam körül a divatlapok oldalairól lelépett nőket, mindig arra gondolok: ők nem tudják, hogy a kirakati babákon látható összeállítások arra szolgálnak, hogy becsalogassanak a boltokba. Nem azért, hogy egy az egyben azt vegyük fel. Legalábbis én így gondolom” – magyarázza a fiatal tervezőnő. Első önálló bemutatóját áprilisban tartotta, mostanában egy kolléganőjével (Szimon Ágnes Nórával) közös újabb divatbemutatójára készül. „Folyamatos az inspiráció. Mindenben meglátok valamit, amit később felhasználok. Imádom Budapestet, imádom a várost minden napszakban. Nem akarok innen elmenni és máshol élni. Amikor tavaly először mehettem el szavazni, zavarban voltam, hogy kire érdemes voksolni. A politika hidegen hagy, de annyit akaratlanul is éreztem, hogy valami nagyon nem jó az országban. Európában élünk, de nem európai módon, európai közösségként. Ha egyszer lehetőségem lesz saját boltot nyitni, az sem egy egyszerű »butik« lenne. Egy közösségi pont. Ahol találkozni, eszmét cserélni, ismerkedni lehet. És nemcsak ruhakoncepciókat láthatna az érdeklődő, hanem a társművészetek képviselőinek munkáit is: legyen az fotó, textilmunka vagy más iparművészet. Erről álmodom...”

Mindehhez persze a tehetség nem elég, kitartás és szerencse is kell; ezt Bius is pontosan tudja. Szerencse terén eddig játékos volt vele a sors. „Családom egyik barátjától, Stefitől kaptam egyszer két dobozt ajándékba. Az egyikben régi madártollak voltak, a másikban ezernyi szépen megmunkált csipke. Azonnal elkapott a hév, és készítettem belőle magamnak egy szép felsőt. Sok helyen mutattam már meg magamon, és nem egy eset volt, amikor szerették volna megvenni tőlem, de ettől nem fogok sohasem megválni. Felbecsülhetetlen értéke van, ez az én szerencsehozó felsőm. Igaz, az egyetemi felvételi elbeszélgetésre is ebben mentem, hiába. De újra fel fogom húzni. Egyszer még biztosan...”

Névjegy

BALÁZSI BIANKA 1990-ben született, jelenleg is szüleivel él egy lakótelepi lakásban. Csillagjegye szerint Bika, ami tökéletesen illik rá: akaratosan az általa vélt tökéletességre törekszik, mindig véghez viszi, amit akar, az akadály nem számít. Színházzal és zenével nyugtatja magát, utóbbiból a magyar alternatív műfaj jut legtöbbször el a füléig. Egy jó kávé mindig boldoggá tudja tenni, de hasonló hatással van rá a Vogue magazin bármilyen nyelvű kiadása. Utóbbiból egy, a katari légitársaságnál dolgozó steward barátja látja el leggyakrabban utánpótlással.

Kapcsolódó cikkek: Kukac a villanykörtében | Trükk-király | Két meccset játszott az életéért | Pillanatőr | Kerámiakettős