Asztalos apostol
„A legjobb barátommal közösen döntöttünk így. Nyolc általános után elváltak az útjaink, más-más irányba indultunk a nevelőotthonból. A tetoválással akartuk megőrizni egymás emlékét.”
Amúgy egyik tetoválás fölött sem járt el az idő: 35 év telt el ugyan, de az intézeti gyerekkor és a bokszmáigmeghatározó maradt az életében. A sportban bizonyára többre is vihette volna, hiszen ifjúsági válogatott ökölvívó volt, de abban az időben, amikor mindent fel kellett volna tennie a karrierre, inkább egy másik úton indult el.
„Alig két hónapja tanultam az asztalosszakmát, amikor a mesterem kiemelt az osztályból, és maga mellé vett. Kisgyerekként az intézetben még arról álmodoztam, hogy orgonavagy hintókészítő leszek, de a szakmunkásképzőben valósággal beleszerettem az asztalosságba. Jól ment a dolog, nyertem egy csomó szakmai versenyt. Amikor felszabadultam, nyakamba vettem az országot. Tizenhat éven át a leghíresebb mesterek keze alatt dolgoztam, mindenhol próbáltam ellesni a kunsztokat. Aztán nekivágtam a nagyvilágnak.”
Rostás Árpád külföldi asztaloskarrierje úgy indult, hogy egyik ismerőse révén Franciaországban jelentkezett egy kastélyfelújításra. Nyelvet ugyan nem beszélt, de kézzel-lábbal elmagyarázták neki, hogy próbamunkaként szét kell szerelnie, le kell tisztítania, majd újra összeszerelnie egy régi faablakot. Megcsinálta, a franciák meg hanyatt estek a látványtól.
A híre hamar elterjedt, 1996–2004 között főként Franciaországban ésNémetországban dolgozott. Több franciaországi várkastélyban is megfordult, egy alkalommal például a Napkirály versailles-i palotájának barokk kori parkettáját újította fel. Hét évvel ezelőtt tért haza, amikor leesett egy állványról, és eltört a csuklója.
„Megnézném az arcát azoknak a majdani francia restaurátoroknak, akik néhány évtized múlva megtalálják a különböző munkáim során elrejtett üzeneteimet. Mindig hagyok valami apróságot az utókornak az általam felújított bútorok, ajtók, lépcsők rejtett részein. Hol egy saját verset, hol egy dedikációt, de azt például mindig leírom, hogy melyik évben és milyen anyagokkal dolgoztam. Persze mindezt magyar nyelven. A régi mesterektől kaptam az ötletet: a marcali kórház felújításakor bukkantam rá a lépcső mögött egy 1883-as üzenetre, amelyben az egykori mester arra buzdította sorai megtalálóit, hogy küzdjenek „egy szebb hazáért, egy szebb Magyarországért”.
Rostás Árpádnak szülőhazájában nehezebb prófétának lennie, mint külföldön. Mivel sem érettségije, sem restaurátori papírja nincs, hivatalosan egyetlen műemléképület felújításán sem dolgozhatna. Félhivatalosan – alvállalkozóként elbújtatva – azért fel-felbukkan itt-ott, ahol intarziás ajtókat, parkettát, lépcsőt, korlátot vagy fabútorokat kell újjávarázsolni, de a legtöbb megrendelést magánszemélyektől kapja.
„Papírom valóban nincs, de a mestereimtől mindent megtanultam a farestaurálásról. Amit ők sem tudtak, azt a régi könyvekből szedtem öszsze. Ma már olyasmit is képes vagyok megmenteni, amiről mások lemondtak. Sokan úgy jutottak el hozzám, hogy valaki azt ajánlotta nekik: ezzel a ronccsal inkább keressék meg a kis Rostást! Az átlagosnál jobb kézügyesség, türelem meg egy kis szakmai titok kell hozzá. Kikísérleteztem például egy olyan vegyszert, amivel rétegenként tudom leszedni a festéket a fáról. Annak is megvan a titka, hogyan kell egy barokk bútort, egy ajtót, egy parkettás padlót vagy egy falépcsőt letisztítani, a hiányzó darabjait pótolni, mivel lehet az újra előcsalt szépségét konzerválni.”
A szakmai titkokról Rostás Árpád nem szívesen beszél. Annyit azért elárult, hogy az antik fatárgyak restaurálásához használt speciális tisztító- és konzerválóanyagokba egyebekmellett trágyalevet, ecetet, céklát, krumplihéjat és fokhagymát is kever. Azt mondja, az idehaza használt fafajták közül egyik sem fog ki rajta.
A vándorasztalos nem csak a szakmájánakamegszállottja.Számosgrandiózus tervet forgat a fejében, ezek közül több még megvalósításra vár, de már néhány sikert is elkönyvelhet. Az idén nyáron például elvitt táborozni hetven roma gyereket Horányba. Az ingyenes táborban olyan cigány családok gyerekei vehettek részt, akik korábban még soha nem nyaraltak életükben. Rostás Árpád állami pályázatokon és az állandó megrendelőinek a szponzori támogatásával hat és fél millió forintot kalapozott össze, hogy tető alá hozhassa a romatábort.
Egy másik régi elképzelése, hogy megajándékozza XVI. Benedeket egy monumentális reneszánsz stílusú trónszékkel. A 2 méter magas, 80 centiméter széles, szlavón tölgyből faragott műtárgy már el is készült, ám Rostás Árpád személyesen szeretné odaadni az ajándékát a pápának, ami viszont nem tűnik egyszerű feladatnak. Az évek óta tartó egyeztetések ellenére leghamarabb jövőre kerülhet sor a trónszék vatikáni átadására.
Rostás Árpád élete fő művének egy új templom megépítését tekinti. Ami azért furcsa, mert bár hívő embernek tartja magát, ritkán jár templomba.
„Rólam lemondtak a szüleim, úgyhogy Isten gyermekének vallom magam. Tartozom annyival a teremtőnek, hogy a tiszteletére egy katedrálist emeljek.”
A kőből és fából építendő templomot Nágocson húznák fel, közel ahhoz a gyerekotthonhoz, ahol Rostás Árpád felnőtt. A vándorasztalos elképzelései szerint az anyagot kizárólag adakozásból teremtenék elő, a munkát pedig önkéntes alapon jórészt romák végeznék. A terület már megvan, a tervrajzok elkészültek, de Rostás Árpád már azt is sikernek tartaná, hogy ha húsz éven belül sikerülne felszentelni a templomot.
A vándorasztalos ragaszkodott hozzá, hogy az ózdi Hétes-telepen találkozzunk. Pedig ő ismost járt először az ország egyik leghírhedtebb romatelepén. Nem vallotta be, de nyilvánvalóan azt akarta demonstrálni előttünk, milyen könnyen ért szót a nyomor szélén tengődő cigányokkal. Hivatalosan a hétesi romákkal több mint egy évtizede foglalkozó Bódis Krisztina filmrendező hívására érkezett Ózdra. Kettős céllal: egyrészt saját életét példaként állítva az asztalosmesterségről tartott bemutatót a helyieknek, egyúttal felajánlotta a szakmai segítségét, hogy a romák saját maguk újíthassák fel a lepusztult házaikat.
„Nincs pénzem arra, hogy új ablakokat-ajtókat vegyek nektek, de mindenkit szívesen megtanítok arra, hogyan kell újjávarázsolni bármilyen régi fa nyílászárót” – mondta a hétesi romáknak, akik egy ideig lelkesen figyelték, miként bűvészkedik a különböző szerszámokkal, hogyan farag pillanatok alatt látványos díszeket az általa hozott fadarabokra. Amint aztán lanyhult a figyelem, Rostás Árpád bevetette a „titkos fegyvert”. Levette az ingét, felemelte az ökleit, majd feltette a kérdést: Na, ki akar egy kicsit bokszolni? Ekkor lett csak igazán csődület a vándorasztalos körül, sorba álltak előtte a rövidre nyírt, kigyúrt fiatalok. Mindenki öklözni akart vele egy-egy menetet. A 160 centis, 50 kilós, 49 éves férfi a boksztechnikájával még azokat a romákat is levette a lábukról, akik a korábbi asztalosbemutatót csak távolról figyelték.
Bunyó közben Rostás Árpád az ütéseken túl szentenciákkal is megsorozta a fiatal romákat. Többek között arról értekezett, hogy élete során hányszor alázták már meg, hányszor tanácsolták el egy-egymunkától a bőrszíne miatt, de soha nem adta fel.
„Tanulj és sportolj, szerezz szakmát, menj el dolgozni. Ha nincs munka a gyárban, akkor a saját házadon is találsz javítanivalót. Ha akarod, segítek.” Hogy a szavai megragadtak-e a cigánysoron élőkben, azt nem lehet tudni. Mindenesetre Rostás Árpád megígérte a hétesieknek, hogy rendszeresen eljön majd hozzájuk.
„Látjátok ezt a gyalut meg a vésőt a kezemben? Ha meghalok, azt szeretném, hogy a szerszámaimmal együtt temessenek el. Ha van élet a halál után, akkor tovább dolgozhatnék.”
Névjegy
ROSTÁS ÁRPÁD 1962-ben született Kaposváron.
Édesanyja a kórházban hagyta, állami gondozottként különböző gyermekotthonokban – legtovább a Somogy megyei Nágocson – nevelkedett. 14 évesen asztalostanuló lett szülővárosában, végzett szakmunkásként bejárta az országot, később egész Európát. A vándorélet miatt néhány éve elvált a feleségétől, két felnőtt gyermekével azonban rendszeresen tartja a kapcsolatot.
