Az első írásos feljegyzés, amely dudát említ, még a Krisztus utáni kor első száz évéből származik. A legenda szerint már Néró császár is megpróbált játszani egy korabeli előddudán, hogy milyen sikerrel, arról nincs hír.

Mindenesetre annyi bizonyos, hogy a hatodik században Procpius görög történész már beszámolt arról, hogy a skótduda ősét a római gyalogosok használták, mivel a trombitákat, vagyis a fúvósokat a lovasságnál már kisajátították. A duda mindig is szoros kapcsolatban állt a seregekkel, de ez később még kiderül. A neves skót író, Sir Walter Scott írta egyszer: elég tizenkét felföldi harcos és egy dudás, kész is a forradalom...

Aki dudás akar lenni, Glasgow-ba kell annak menni! – mondta magának Rab Dániel néhány évvel ezelőtt, és felhagyva tanulmányaival, elhagyva a budaörsi szülői otthont, átköltözött Skóciába. A huszonéves fiatalember számára a skótduda igazi szerelem. Nem véletlen, hogy a dudások gyakran nőhöz hasonlítják imádott hangszerüket, mondván, ugyanúgy, ha nem törődnek vele eleget, képes „hisztizni”. Szeretni kell, ápolni kell, foglalkozni vele, ha úgy tetszik: udvarolni neki. Rab Dani magyarországi debütálására az Albannach Skót Kulturális Egyesület egyik rendezvényén került sor, ahol – jelképesen ugyan, de – megküzdöttek egymással a magyar skótdudások. Nem volt nehéz felállítani a mezőnyt, igazi skótdudásból ugyanis pár éve még csak kettő volt Magyarországon; pontosabban Dani kiköltözésével csak egy. Azóta mind többen beleszerettek már a leszálló repülőgép erejével szóló hangszerbe, és próbálnak meg Magyarországon skótdudássá válni.

Ha minden jól megy, idén dudaoktató lehetek
A fiatalember skóciai villámkarrierje fordulatait, sikerét tekintve akár amerikai mese is lehetne. Rab Dani egy kolbásszal, szalonnával és skótdudájával megtömött kofferral érkezett Glasgow-ba: lesz, ami lesz. Bátor kiköltözésének másnapján bekopogott a glasgow-i dudacentrum és múzeum ajtaján, amely az egyetlen hasonló jellegű komplexum a szoknyás férfiak földjén. Elmondta, hogy Budapestről érkezett és hivatásos skótdudásként akar hazatérni. Hogy a fiatal fi ú bátorsága vagy a skótok nemzeti hangszere iránt érzett szeretete volt az, ami miatt azonnal keblükre ölelték a glasgow-iak –már nem fog kiderülni. Tény azonban, hogy Rab Dániel már másnap a dudamúzeum megbecsült alkalmazottja lett. Feladata az ország különböző tájairól érkező dudamesterek segítése és a külföldi turisták kalauzolása volt. „Volt abban valami megható, hogy az amerikai vagy épp japán turisták megdöbbentek annak hallatán, hogy nem skót, hanem magyar vagyok. Nem hitték volna, hogy nem helybéli az, aki bemutatja, elmeséli nekik a dudák történetét és felépítését” – meséli a fiatalember. Dani munkaidő előtt és után bőszen gyakorolt a dudacentrum alagsorában kialakított próbaszobákban; szerencséjére a legjobb tanárok mind „helyben voltak”. Egy év után a magyar fiatalember ugyan kénytelen volt továbbállni, de nem maradt munka nélkül. Neves tanára, Margaret Dunn és férje, Alaistair megkedvelték a kitartó fiút, s lehetőséget ajánlottak neki a glasgow-i R. G. Hardie dudagyárban. „Én lettem a gyár új gravírozója, nekem kell elkészítenem a duda fémrészeit, gravírozni a sípszárakat, és minden mást. Szeretem csinálni, így legalább a dudakészítésbe is belekóstolok. Az pedig különös érzés, hogy ha valaki a világon egy Peter Henderson dudát vesz a kezébe, akkor annak díszei az én kezem munkája” – fogalmazott Dani.

A gyakorlás persze itt is kötelező, a magyar fiatalember pedig egyetlen alkalmat sem szalaszt el. Ahogy ő fogalmaz: „egyre tűrhetőbben játszom”. Szerénységét jelzi, hogy a skót versenyeken rendre maga mögé utasítja a szoknyás nemzet legjobbjait is. Egy nemzeti dudaversenyen, a legnehezebb (Piobaireachd) kategóriában először még csak második helyezést ért el, a múlt évi amatőr világbajnokságon viszont már megnyerte a Piobaireachd Ground kategóriát. Miközben egész Európában dudások zenéje szólt az 1700-as évek elején, semmi sem tudta felülmúlni a Piobaireachd-ot. Utóbbi kifejezés – melyet peebrocknak kell ejteni – a Great Highland Bagpipe klasszikus és mitikus zenei hangzást jelenti. A Piobaireachd-ot nem egyszerű meghatározni vagy akár leírni. Mindegyik dalnak van egy alapja, amely a zene legérdekesebb része minden esetben. Ezt mindig lassan, komótosan játsszák, ezt követően pedig gyakran rövid, visszatérő motívumok hallhatók. Van amikor gyors, rapid variációk, de olykor lassú folyamként vonuló dallam követi az alaptémát. Gyakori, hogy az ezt követő variációk egyre nehezebbek és nehezebbek lesznek. A piobaireachd végén visszatér a lassú és hatásos alaptémához, az egész mű pedig tíz-tizenkét percig is tarthat. Manapság az alaptémát csak a dal elején és végén játsszák, a múltbéli időszakokban csak a szünetben vagy a duplázások és variációk között.

Rab Dani nemrég letette a Grade3 típusú dudásvizsgáját is az iskolában, ami az egyik utolsó lépcsőfok az oktatói diploma megszerzése előtt. „Ha minden jól megy, idén dudaoktató lehetek” – meséli, a kezdetek óta meglévő lelkesedéssel a szemében. „Jól érzem magam Skóciában, s bár gyakran van honvágyam, már megszoktam itt. Csak a jó magyar kolbász és a Túró Rudi hiányzik. De az nagyon…”

Kapcsolódó cikkek: A tervező | Akit bedarált a nagy magyar összeesküvés | Gáncs nélküli lovag | Perelman, a különc zseni | Fonós nővér