Somen Debnath, az indiai világutazó

Kocsis Zoltán

A 28 éves Debnath öt éve járja a világot kerékpárral, azzal a céllal, hogy felhívja a figyelmet az AIDS veszélyeire. Iskolákban, egyetemeken tart előadásokat, és közben az indiai kultúrával is igyekszik megismertetni hallgatóságát. Hazánk a 36. ország a 16 évesre tervezett utazás során. Gondolkodás nélkül nem is tudja minden eddigi megállóját felsorolni. – Jaj, mindig kihagyok egykét kis államot, amelyikben csak rövid időt töltöttem – szabadkozik. Épp ezért biztosra megy: minden este lejegyzi élményeit, amelyekből később könyvet akar írni.

Debnath Északnyugat-Indiában, a világ legnagyobb és legsűrűbb mangrovefadzsungelében született. Hagyományos indiai nagy családban nőtt fel: tizenketten éltek együtt, két házban. – Ebédlő azonban csak egy volt, együtt ettünk minden nagybácsival-nagynénivel – mondja, és hangsúlyozza, hogy ezen háttér nélkül nem tudta volna jótékony célnak szentelni az életét.

Középiskolás volt, amikor egy haldokló AIDS-beteggel találkozott. A betegség abban a régióban, ahol felnőtt, járványos méreteket ölt, tanára mégsem tudott válaszolni a kérdéseire, amelyeket másnap feltett az iskolában a betegségről. Ezért elment egy civil szervezethez, amely önkénteseket képzett a gyilkos vírus elleni harchoz, és néhány hónap múlva már ő tartott előadást az iskolában a témáról.

Amint lediplomázott, nyeregbe pattant, és bejárta a járvány sújtotta Északkelet-Indiát. Prostituáltakkal és kábítószer-használókkal beszélgetett, és iskolásoknak adott órákat a biztonságos nemi életről. – Ez a térség Indiában a „legnehezebb” minden szempontból. Úgy gondoltam, ha ez sikerül, akkor sikerülhet bejárni egész Indiát – mondja.

Ekkor még azonban továbbra is  Kelet felé tartott: bejárta Nepált, Bhutánt, Mianmart, Srí Lankát, Bangladest, Thaiföldet, Malajziát, és onnan repült haza Indiába. Ezután járta csak körül saját hazáját, majd indult Nyugatra. Útja során 191 országot tervez meglátogatni, és 2020-ban akar hazatérni. Lesznek azonban hosszabb megállók is: Nagy-Britanniában két évet fog tölteni, ahol mesterfokozatú diplomát készül szerezni szociális munkás szakon.

Haza lehet-e menni és megállapodni tizenhat év világcsavargás után? A kérdést megkerülve csak annyit mond: már most is tizenöt gyereke van, tizenöt árva, akikről egy általa támogatott alapítvány gondoskodik.

A mosoly soha nem hagyja el az arcát, és még szélesebbre húzódik, amikor Grúziáról mesél. – Fél évet töltöttem ott, és ma már második otthonomnak érzem – mondja. Tavaly télen ragadt a kaukázusi országban, mert a hegyek közt képtelenség volt kerékpárral továbbhaladni a hidegben. – Nagyon szegény, de nagyon nyílt emberek élnek ott. Sokszor rendeztünk összejöveteleket a barátaimmal, amelyek néha zajosak voltak. Eleinte az ártatlan vigyorgásommal vettem le a lábukról a mél tatlankodó szomszédokat, később a tört grúzsággal előadott bocsánatkéréssel – meséli.

A világsajtó akkor figyelt fel Debnathra, amikor szeptemberben bekerekezett Afganisztánba, a tálibok uralta Herat tartományba, és nem sokkal később máris a tálibok fogságában találta magát. Egy háromszor három méteres cellában tartották bezárva 28 napon át, megkötözve. Fogvatartóinak egy szavát sem értette, ezért gyakran verték meg amiatt, hogy nem engedelmeskedik nekik.

Budapesten is, mint mindenütt, az indiai nagykövetség segíti. Szponzorokat már az út kezdete óta keres, azonban még egyet sem talált.
Kocsis Zoltán Amikor rájött, hogy elrablói néhány szót értenek angolul, meggyőzte őket arról, hogy hagyják őt egy nap vacsorát főzni nekik. Csípős indiai curryt készített, közben pedig addig-addig beszélt, amíg meg nem győzte őket arról, hogy nem kém, csak egy ártalmatlan utazó. – Eszembe sem jutott, hogy ne menjek Afganisztánba. Szeretem a nehézségeket, mindennap együtt élek velük – válaszolja olyan természetességgel, mintha nem az élete forgott volna veszélyben.

A tálib fogság után egy rövid időre hazautazott a családjához, azonban hamarosan újra úton volt, immár Európában. Görögország, Olaszország, Horvátország, Szlovénia és Ausztria után érkezett hozzánk december elején. Azt mondja, sok a közös Indiában és Magyarországban: vidéken az emberek mindkét országban szégyenlősek és gyanakvóak, nem szeretnek beszélgetni az idegenekkel.

Budapesten is, mint mindenütt, az indiai nagykövetség segíti. Szponzorokat már az út kezdete óta keres, azonban még egyet sem talált. – A követségek mindig elintézik a vízumügyeket, ami hatalmas segítség, és minden támogatást megadnak. Van, hogy a külföldön élő indiaiak is segítenek. Kiállításokat is szoktam szervezni a képeimből. Festő szakon végeztem, tájképekre specia lizálódtam, így ezekből is szoktam eladni – mondja.

A szállást is a lehető legolcsóbban oldja meg: tagja a couchsurfer, azaz a „kanapészörfös” társaságnak az interneten, így mindig egy-egy helyi fiatalnál húzza meg magát. Így nemcsak spórol, hanem belekóstol a helyi életbe is. Nagy beszélgetések és közös főzések szoktak így kialakulni, amelyek Debnathot a hindu vallás által diktált vegetáriánus étrendtől is el-eltérítik. – Amikor vendégségben vagyok, és valaki éjfélkor készíti nekem a helyi specialitást, akkor abból bizony eszem, akármenynyi hús is legyen benne – mondja.

Úgy indult neki az útjának, hogy az AIDS-ről és az indiai kultúráról mesél majd az egész világnak, és tanít mindenkit, akivel találkozik. Ma már azonban elismeri, hogy a kalandnak legalább olyan fontos része lett az, amit útközben ő tanul. – Ez a legjobb főiskola! – mondja.

Kapcsolódó cikkek: A zeneszelektor | A beton szaga | Kohn bácsi krónikása | A Real Madrid magyar nagykövete | A nevelőművész