Biczó Gábor és Szász János

Móricz Simon

A furcsa, magának való ember a helyi fűrészüzemben dolgozott mindenesként, a falu szélén lakott maga ácsolta faházában egyedül, az erdőt járta egész évben, a hidegebb napokon pedig otthon ült, s pénze nem lévén, éhezett. Szélfútta arcával és a fizikai munkától megvastagodott ujjaival látszólag nem különbözött a többi hétköznapi falusitól, ám Szász Jánosról lassan kiderült: iskolázatlan ember létére szenvedélyesen ír és olvas, méghozzá magyarul rója a sorokat és románul falja a könyveket. Faházikójának könyvespolcai rogyadoztak a különböző filozófiai, szépirodalmi és természettudományos kötetektől, amelyek között volt Balzac és Radnóti, Kant és Nietzsche.

Szász János egész életében töprengett és filozofált, természettudományi ihletettségű esszéket és verseket vetett papírra, folyamatos párbeszédet folytatott az általa rajongva tisztelt természettel, s állandóan perlekedett a helyi közösség tagjaival, akik „bolondnak” nevezték és kirekesztették őt a faluból. Biczó Gábornak az az érzése támadt, hogy az általa addig megismert, „normálisnak” mondott társadalomban alig-alig találkozott olyan eredeti gondolkodóval, mint ez az egyszerű máramarosi ember, aki napokig ki se dugja az orrát az erdőből, ahol vadra les, s az éjszakai égboltról fogalmaz költeményt.

Biczó Gábor becsületesen bevallotta magának azt is: saját világával kapcsolatban ő maga nem képes olyan összetett következtetések levonására, amilyenekre Szász János. Holott ő a filozófiai doktori értekezését Nietzsche ifjúkori filozófiai perspektivizmusáról írta, a perspektíva fogalmának tisztázását kísérelte meg, különös tekintettel a mindennapi nyelvhasználat értelmezési lehetőségére. A Debreceni Egyetemen 1997-ben megvédett doktori értekezésében megállapította, hogy „a perspektíva bonyolult viszonyrendszer, amelyet az egyéniség az élet gyakorlatában realizálva perspektivizmusként, eredeti gondolkodásmódként teljesít be”. Majd a különös domokosi ember személyében találkozott egy „igazi” filozófussal, aki az emberi lét egészen más perspektíváját villantotta föl előtte. A találkozás eredménye egy tíz évig tartó beszélgetéssorozat lett, amiből az egyetemi docens –kollégájával, Gulyás Gyulával közösen –Csillagok vándora címmel írt egy könyvet.

Ennek egyik társszerzője maga Szász János, hiszen tőle verseket és esszéket válogattak be a kötetbe.

Biczó Gábor
Móricz Simon – Nagy dilemma elé állítja a kulturális antropológiával foglalkozó kutatót, hogy úgymond „kívülről” be lehet-e mutatni egy kultúra, egy közösség, egy ember valódi arcát – magyarázza Biczó Gábor –, vagy minél közelebb, „beljebb” kell-e kerülnünk hozzá, hogy megérthessük másságának lényegét. De ha azonosulok vele, vajon nem számolom-e fel a köztem és a másik között lévő különbségeket?

Arra a kérdésemre, hogy miképpen válhatott ebből a különös domokosi emberből „parasztfilozófus”, azt válaszolja:

– Inkább a szabad filosz ideáltípusának nevezném őt, akiben óriási igény van a megértés és nevelés iránt. A filosznak ugyanis az az egyik küldetése, hogy nevelje a közösséget. Sajnos, Jánosnak olyan „bolond” híre van a faluban, hogy az emberek óvatosságból nem szívesen engedik hozzá azokat a fiatalokat, akikből tanítványok válhatnának. Pedig János nem veszélyes ember, inkább olyan kívülálló a falujában, aki mindig jelen van, s a másságra, az idegenségre emlékezteti a többséget. Ezért kényelmetlen.

S hogy Biczó Gábort a tudományos pályáján miért éppen a másság, az idegenség és az asszimiláció kérdésköre izgatja enynyire, erre a kérdésre így válaszol:

– Egyrészt szerencsém volt, hogy annak idején a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen olyan szabad szellemű, kíváncsi és nyitott tanáraim voltak, mint Vajda Mihály, Heller Ágnes vagy Fehér Ferenc. Nem csupán tananyagot oktattak, hanem világszemléletet közvetítettek. Másrészt hatott a gondolkodásomra, hogy mindig is sokat jártam Erdélybe, amelynek mindenki előtt jól ismert a többnemzetűsége és multikulturalitása.

Kutatásaiból azt a következtetést szűrte le, hogy az asszimiláció képessége, az egymás számára idegen egyének, a különböző közösségek és eltérő kultúrák beilleszkedése és hasonulása nem feltétlenül olyan negatív jelenség, miképpen azt a Kárpát-medencében sokan láttatják. Elismeri ugyan, hogy Kelet-Közép-Európában, ahol a többség sokszor agresszív aszszimilációs törekvéseket valósított meg a kisebbségekkel szemben, ez a fogalom fájdalmas tartalmakkal bír, de – mint fogalmaz – be kell látni: az asszimiláció nem csupán veszteség, hanem változás, befogadás és gazdagodás.

– Sokszor az az érzésem, hogy politikailag éretlenek vagyunk arra a korra, amelyben élünk – jegyzi meg.

Példaként a legfrissebb, a Szilágyságban folytatott kutatásait említi az etnikai együttélési modellekről, amelyek során kiderült: ha a nagypolitika békén hagyja a különböző nemzetiségeket, s a demagóg ideológiák nem uszítják egymásra őket, akkor a gyökeresen más kultúrájú, s eltérő nyelvet beszélő emberek nagyon is jól megvannak egymással ugyanazon közösségben. Elmeséli, hogy az egyik szilágysági faluban százötven éve nem változtak az etnikai viszonyok, a magyarok és románok aránya stabil, a két közösség olyan szilárdan őrzi a saját nyelvét, vallását és identitását, hogy még vegyes házasságok is csak újabban köttetnek.

Ennek ellenére a román szomszédok adták össze a pénzt egy magyar bácsika leégett házának újjáépítésére, a református pap elmegy az ortodox pópa temetéseire, és az utóbbi sem hiányzik a magyarok gyászszertartásairól, sőt magyarok is adakoztak a románoknak új templomuk felépítésére. Régi szokás szerint az új ortodox templomban a harangot elsőként a legnagyobb adományozó húzhatta meg.

Aki nem volt más, mint egy református magyar.