Első a hajó, nem a kapitány. A hajónak kell harmóniában vitorláznia, az kell, hogy szeresse a vizet. Aztán jöhet csak a kapitány - ad bepillantást a kiszolgáltatottságba a hajós.

Fotó: Szabó Géza

A pici Carina inkább lélekvesztőnek tűnik, borzongató belegondolni, hogyan viselkedhetett a 4-5 méteres hullámok között a végtelennek tűnő óceánokon. Pedig Áron és Carinája nem mindennapi teljesítményt vittek véghez, sőt, együtt történelmet írtak. A 39 éves Carina a legkisebb vitorlás, mely átkelt a Panama-csatornán, európai szempontból ez a legkisebb, világviszonylatban pedig nagyjából a harmadik legkisebb hajóval megtett Föld körüli út.

Áron utazása egy alacsony költségvetésű, "hátizsákos", extrém kalandtúrának is tűnhet, de a honlapjából kiderül: lelki alkata filozofikusabb utazásra inspirálta: jógázik, meditál, szereti a magányt. A budapesti fiú tízévesen kezdte a vitorlázást, édesapja adta az első leckéket neki. - Általános iskolás koromban már a tengeren is vitorlázgattunk - mondja Áron, aki a múlt héten türelmesen fogadta az egymást váltó újságírókat és gratulálókat a Carina fedélzetén. Sokat versenyzett, nagyhajóban is, de igazán az oktatás kötötte le, ahol "az emberekkel meg lehet szerettetni a vitorlázást". Villamosmérnöki diplomát szerzett 2004-ben a Műegyetemen, majd logisztikai területen dolgozott két évig. Spórolt, és közben megfogalmazódott a nagy álom.

Azt mondja, aki vitorlázik, annak a Balaton nem végcél, mindig egy kicsit többet akar. - Úgy éreztem, ez már nem elég. Olyanfajta vitorlázásra vágytam, ami kicsit izgalmasabb, extrémebb, kalandosabb. Nem olyasmi, amit meg lehet venni, hanem olyan, ami "valódi" - mondja Áron. Kicsit őrült tervében hittek is az emberek, meg nem is.

Méder Áron
Fotó: Reviczky Zsolt 2004-ben már kifejezetten kishajót keresett, direkt egy minit, 20 láb alattit. A Carina tíz éve állt egy kertben, valaki kártyán nyerte, Svájcból hozták Magyarországra, mert ott leselejtezték. - Megláttam és megszerettem. Akkor ez volt a legolcsóbb Magyarországon, megvettem, és két év alatt felújítottam - meséli Áron. Kezdődtek a tőkesúlyjavítások, új kormánylapát szerelése, foltozás, műanyagozás. Fontos kapcsolat alakult ki ekkor. - A repülőgépeknek általában nem adnak nevet, a hajóknak mindig. Aminek nevet adsz, az már jelent valamit a számodra. Hosszú volt az út, jobban függtem tőle, csak ez a kis hajó volt nekem. Amikor az ember ennyire egyedül van - bár én nem beszéltem a hajóhoz, s nem beszéltem magamban sem - kialakul egy különös kapcsolat - meséli Áron.

A húszéves kempingfőző, horgok, napelem, GPS, autopilot és még rengeteg egyéb nélkülözhetetlen felszerelés beszerzése, beépítése után három éve a szlovéniai Koper kikötőjéből indult útnak. A háttértámogatást továbbra is édesapja nyújtotta. Méder István állandóan küldte fiának az időjárás-jelentéseket (már amikor a lelkes rádióamatőrök segítségével kapcsolatba tudtak kerülni), sőt, Áron végső lehetőségként akkor is az ő segítségét kérte például, amikor Fidzsinél bedöglött a Carina motorja, és a zátonyok miatt szükség lett volna egy hajóra, csónakra, ami a kikötőbe vontatja, de a gyér forgalom miatt senki sem mutatkozott.

Áron egyébként - úgy tűnik - hamar megbarátkozott a szólókapitányok magányosságával. - Ez egy tanulási folyamat. Az első hat nap nehéz volt - emlékezik vissza. - Fáradt voltam, kimerültem, hallucináltam. Zajokat hallottam, mintha édesapám vagy a barátnőm beszélne hozzám. Sok minden okozta ezt: magány, egyedüllét. Utána figyeltem és fejlődtem: tapasztalat, tapasztalat, tapasztalat. Megszoktam, megismertem ezt az életet. Nekem már nem gáz, ha nincs kommunikáció, vagy nem látok a közelben hajót - magyarázza a tengereken otthonosan mozgó Áron. - Olyan a személyiségem is, hogy tudom kezelni az egyedüllétet. Szeretek meditálni. Minden nap majdnem egyforma (bár a szél nem egyforma!), és kialakul a rutin. Felkelsz, megnézed, van-e hal a horgon, megkeresed a repülőhalakat a fedélzeten, ellenőrzöd a hajót, eltört-e valami, megcsinálod a reggelit, olvasol, kormányzol. A monotóniát talán van, aki nem szereti. De ez a kis része a világnak még olyan, mint amilyen az emberek előtt volt: hullámok, halak, madarak - próbálja Áron visszaadni a szólóvitorlázás egyszerre félelmetes és felemelő próbáját.

Félelme, ha volt is, Áron elűzte. - Ne ess pánikba! Olvastad a Galaxis Útikalauzt? Annak is ez a mottója. Ezen a hajón a kapitány soha nem eshet pánikba, hiszen még legénysége sem volt, aki összeszedné. Ha probléma akadt, vagy ha azt éreztem, hogy itt most vége, akkor csak a munkára koncentráltam. Rögzíteni ezt-azt, kimerni a vizet, pozíció, hol vagyok, merre sodródom, mi a sebesség... Első a hajó, nem a kapitány. A hajónak kell harmóniában vitorláznia, az kell, hogy szeresse a vizet. Aztán jöhet csak a kapitány - ad bepillantást a kiszolgáltatottságba a hajós.

A kikötőkben, az éterben rengeteg segítője volt, akiknek szimpatikus volt a bátor fiú őrült vállalkozása. Olykor a halászok adtak neki halat, valaki pólót ajándékozott, más meghívta vacsorára. - Tongán a halászkikötőben a halászok megengedték, hogy ott álljak, de nem akartak tovább engedni, mert azt mondták, hogy meg fogok halni - nevet az egyik emlékezetes élményén. - Jó, ha a parton már nem kell egyedül lenni - teszi hozzá. A megfeszített koncentráció, a napi 10-12 órás kormányzás, javítás, szerelés, ébrenlét, naplóírás közben volt ok, tér a lazaságra, vagyis a klasszikusabb utazásra is. Utcabálon harapott bele a karibi hangulatba, Marokkó elvarázsolta, a Zöld-foki-szigeteken szilveszterezett, ahol az ünneplés közepette a tűzijátékban kicsit megégett a Carina. Azért hozzáteszi: "az emberekkel való beszélgetés, a nyugis este, az jó."

- Hát ugye öt kontinens, 40 ország, szóval... - pörgeti végig Áron az élményeket a tengerkék szempár mögött. - Nem szeretek dönteni, hogy ez jó vagy rossz. Nincsenek rossz tapasztalataim vagy élményeim. Inkább kellemetlenségek voltak. Fidzsit mondom mindig kedvencnek, mert ott 6-7 hónapot töltöttem. Galápagoson 16 napon át voltam, az talán... Persze Ecuador, a "fíling", a kaja is jó, meg olcsó... - sorolja a kalandokat az újságíró "legeket" boncolgató kérdésére. A kapitány egyébként rengeteg képet, videót töltött fel az út alatt honlapjára, ahol a drukkolók végigkövethették, ahogy egyre nomádabb külsőt öltött Áron, hiszen több évig növesztette szakállát. Szueznél, ahol nagyon rossz idő volt, az egészet leborotválta. - Azt gondoltam, emiatt majd történik valami, és történt is - mondja sejtelmesen.

Most egy kicsit olyan, mint a partra vetett hal. Áron mintha még imbolyogna a szárazföldön. - Lehet, hogy még nem vagyok otthon? - teszi fel nevetve a költőinek szánt kérdést. Mint mondja, a család, a barátok léte mind azt bizonyította, itt született, de a világban azt látta, hogy az emberek mindenhol egyformák. - És ez jó - teszi hozzá. Egyelőre nincs terve. Szeretné, ha december körül megjelenne egy könyv az útról.

Szerénykedve próbál összegezni: - Egyformák vagyunk. Nem vagyok erősebb, okosabb, ügyesebb senkinél. Az út fejlődést jelentett a számomra, de a lényegem nem változott.

Kapcsolódó cikkek: Józsika góljai | Charlie, a borlovag | A vitorlázás szerelmeseit nem hatja meg a válság | Repülő magyar hajóosztály | Hatszoros világbajnok a Majthényi-Domokos duó