Hiszen már az is különleges, hogy ezek a művek elkészülhettek. Bő éven át állt az állami finanszírozás, ami forgott, az magánpénzből vagy hivatalnoki kegyből foroghatott. Nem csoda, hogy a „fapados” szemle nyitányaként robbant az összegyűlt feszültség. Világosan kimondatott végre, hol húzódik a frontvonal: a diktátum és a művészi szabadság között. Mert a diktátum akkor is a hatalommal való visszaélés, ha a profizmus képében jelenik meg, és a hollywoodi stúdiók jól bevált gazdálkodási és döntési modelljébe próbálja meg beleszuszakolni a korábban kétségkívül pazarló és urambátyám stílben működő honi moziipart. A káosznak és a felelőtlen gazdálkodásnak ugyanis nem az az alternatívája, hogy minden film Andy Vajna ízlését tükrözze; rendet kell csinálni, de közben garantálni kell, hogy az alkotók olyan filmeket készítsenek, amelyek a saját eszméiket tükrözik. Ha van erre állami pénz, akkor minden arra érdemes alkotásnak egyenlő esélye kell legyen elnyerni. Enélkül lehet anyagilag sikeres filmiparunk – de az nem egyenlő az Európában önálló színt és minőséget jelentő magyar filmművészettel.

Hogy ez utóbbira igenis szükség van, két dolog is bizonyította az elmúlt napokban. Egyrészt a nagy európai fesztiválok igazgatóinak látványos szolidaritási akciója a szemle szervezőivel.

Másrészt a tény, hogy magyar film és közönség is volt a 43. Magyar Filmszemlén.