Méreteit tekintve a szombati szakszervezeti demonstráció is messze volt a tájfuntól: a testes, de azért a vártnál kisebb sereget körbejárva a szemlélőnek az volt az érzése, hogy ha az érdekképviseletek csak ekkora homokszemet tudnak betolni a nemzeti együttműködés gépezetébe, akkor a múlt század elejéről reaktivált, jogokkal és életesélyekkel táplálkozó masina vidáman falatozik tovább, nem lesz ami megállítsa.

Vélhetően a szervezők is nagyobb érdeklődésre számítottak – hogy mást ne mondjunk, az Alkotmány utca közepén, ahol ezek szerint tiltakozók hadának kellett volna állnia, inkább csak turisták és sétáló nyugdíjasok bámulták az óriáskivetítőt meg a hús-vér résztvevők hátát – a tömeg méterekkel korábban véget ért. Valami azonban mégiscsak történt, ami a legpesszimistább kormányzati forgatókönyveken, és a kormánypénzen fizetett társadalomstratégák legvadabb rémálmain is túltett – és ennek a valaminek a jelentőségét aligha lehet túlértékelni.

Eddig a Nemzeti Ügyek Kormányának minden igyekezete arra irányult, hogy a hátrányba hozott társadalmi csoportokat elszigetelve, egymás ellen kijátszva, a jó öreg irigységre apellálva megakadályozza annak a kritikus tömegnek a kialakulását (vagy inkább egymásra találását), amelyik akár csak a kommunikáció szintjén képes lennemegkérdőjelezni a „mindenkinek jót akarunk, kivéve...” érvelést. Elég csak elolvasni Bayer Zsolt legfrissebb műremekét a már nem is 40, de 38 évesen nyugdíjba vonuló, és utána biztonsági cégeknél második életet kezdő rendőrökről. (Mintha a szerző nem tudná, mekkora szerepe van ennek a két évtizedes gyakorlatnak az őrző-védő munka pénzügyi leértékelésében – meg a mesterségesen leárazott munkaerőre építő, egyebek között Pintér Sándort is gazdaggá tevő magánrendőrség-biznisz felvirágzásában –, és nem látná, hogy a rendszernek valójában az olcsó konkurencia miatt az állami szektorban is fillérekért foglalkoztatható rendőrök a legnagyobb vesztesei). A taktika eddig bevált: haragudj másokra, addig sem foglalkozol azzal, hogy a következő áldozat talán te leszel.

Ám ha az összeuszított, az átgondolt hatalmi kommunikáció eredményeként egymásban ellenséget látó csoportok észreveszik a közös érdekeket, netán valamilyen intézményes keretet is adnak az együttműködésnek, akkor a kormányoldalon lehet új tervek után nézni, mert különben a megosztásra alapuló uralkodásnak gyorsan vége szakad. A „szakszervezeti NATO” – amelyben, ha egyvalakit sérelem ér, azt a teljes közösség támadásnak tekinti – akár be is válhat, hiszen ilyesmivel a sikerekben egyébként nem bővelkedő hazai munkavállalói mozgalom eddig nem próbálkozott. Vagyis a következetes kormányzati vetésből a hervasztó előjelek ellenére is kicsírázhat egy életképes szervezet, és megszülethet akár a kétharmad révén nyomasztóvá nőtt túlhatalom – eddig bántóan hiányzó – civil ellensúlya is.

Ha a Szolidaritás képes lesz szolidaritást teremteni (ami egyébként a rendszerváltás utáni Magyarország legnagyobb fegyverténye lenne a munkavállalói oldalon), akkor a sikere nem azon múlik majd, hogy egyszerre hány embert tud az utcára hívni. Azokban az országokban, ahol a dolgozók érdekképviselete szolidaritási alapon működik, a szakszervezetekkel szemben nehéz választást nyerni, de annál könnyebb megbukni – ezt mindenkinek, aki nálunk politikai hatalomra pályázik, érdemes végiggondolnia.