A kivonulásokkal és tüntetésekkel kísért huzakodás a végjátékra lényegében az ipari termelés korlátozásának mértékére és árára korlátozódott csupán. No persze, bizonyos légromboló gázok kibocsátása közvetlenül és viszonylag számon kérhetően ellenőrizhető – mint mikor a láncdohányos elől elzárjuk a cigit –, de a már bekövetkezett károk orvoslásáról, ne adj’ isten a folyamat „organikus” szabályozásáról alig esett szó. Kár. A dohányos tüdő ugyanis a kártevő puszta elvonásától nem gyógyul meg, ahhoz idő, sőt, sokszor orvosság és szanatórium is kell – ahogy a Földnek a sokat emlegetett veszedelmes szén-dioxid megkötéséhez a növénytakaró. Márpedig erről Koppenhágában kevés szó esett. Diófát ott nem ültettek.

Úgy tűnik, az emberiség elfelejtette, hogy puszta létezéséhez is a „növényi forradalomra” volt szükség a távoli múltban, és egyáltalán nem biztos, hogy most nem valami hasonlóra lesz szükség a fennmaradásunkhoz is. Amikor úgy félmilliárd évvel ezelőtt kizöldültek a kontinensek, akkor kezdhette meg igazából hódítását az állati és végül az immár „hatékonyan” szaporodó emberi élet. Könyvtárnyi tudomány tanúsítja, milyen okozatokkal jár, mondjuk, a brazíliai esőerdők irtása, de nekünk nem kell ilyen messzire mennünk, hogy a drasztikusan megnövelt fakitermelés „áldásos” hatásaival szembesülhessünk – elég, ha csak a Kárpátokból immár fék nélkül lezúduló hólé Tisza-környéki áradásai eszünkbe jutnak. Az a víz azonban, ami így végigrohan rajtunk, már csak kellemetlen okozat, az igazi kár ezzel az irtással is a klímánkat érte (nálunk is jól érezhetően): letarolt domboldal egy fia kiló szén-dioxidot meg nem köt, az biztos, ráadásul más szempontokból alapvetően fontos helyi csapadék sem lett belőle. Nemhogy vágni kellene a fát, de telepíteni, miként a sivatagosodás legkézenfekvőbb visszaszorítási módja is a támogatott „földzöldítés” lehetne. Léteznek már olyan technológiák (persze nem olcsó), amelyekkel még a legszárazabb égöveken is lehet egyszerű növénytermesztéssel próbálkozni. Az ott élőknek erre általában nincs pénzük, a fejlett világ azonban inkább a közvetlen segélyezésben gondolkodik. A változáshoz persze nehezen egységbe foglalható, komplex rendszerre lenne szükség, amelyben egyszerre és hasonló súllyal szerepel az extenzív, vagyis nem piacérdekű agrárgazdálkodás és – természetesen – a káros anyagok ipari kibocsátását fékező megoldások támogatása. Bolygóméretekben ilyenre azonban egyhamar nem számíthatunk – hiszen valójában még a tárgyalásokon az iparfékezési célra „bedobott”, a fejlett világ termelésének töredékszázalékával egyenlő, évi százmilliárd dollárosra tervezett klímavilágalap ügyében sem jutottak dűlőre a magas felek. Egy szakmai becslés szerint egyébként nagyjából ennyiből hatásosan lehetne fékezni a növénytakaró pusztulását is, sőt.

Az erre vonatkozó, tekintélyes nemzetközi tudóscsoport által készített elemzés és javaslatcsomag eljutott egyébként Koppenhágába is, hatása nulla volt. Bánni ezt akkor fogják, amikor már valóban késő lesz.

Kapcsolódó cikkek: Greenpeace-esek a vörös szőnyegen | Izzadó jegesmedve a Bella Centerben | Egeret szültek a hegyek Koppenhágában | Koppenhágai mérleg: semmi, habbal | Bajnai: Koppenhága nem hozta meg a várt eredményt