Félretájékoztatták a kormányt?
Sólyom László, volt államfő, a konferencia elnöke bevezetőjében méltatlannak nevezte, hogy a közvélemény és a politika a minimális információknak sincs a birtokában a század talán legnagyobb állami részvételű beruházásáról, és a hiányzó tájékoztatást az ilyen alulról szerveződő rendezvényeknek kell pótolniuk.
Az ELTE Társadalomtudományi Karának tanácskozására elhívták az összes szakértőt, aki a jogi és a gazdaságossági részletkérdésekhez érdemben hozzá tud szólni. Kaderják Péter, a Corvinus Egyetem Regionális Energiagazdasági Kutatóközpontjának (REKK) vezetője – az első Orbán-kormány idején az Energiahivatal főigazgatója – arról beszélt, hogyan fest egy olyan számítás, amely közgazdasági módszerekkel levezeti, megtérül-e valaha a projektre fordított összeg. (Számítási modellt máshonnan átvenni nehéz, mert az utóbbi másfél évtizedben a fejlett világban alig épült atomerőmű, az ázsiaiak pedig „nem piaci körülmények között” létesültek.)
A REKK az eddig ismert számok közül a legkisebbel, 2500 milliárd forintos költséggel kalkulált, ami a jelenlegi GDP 10,6 százaléka. A megtérülés szempontjából a tőkeköltség a döntő, vagyis az, hogy milyen áron jutunk forráshoz – ez egy magyarországi nukleáris beruházás esetében minimálisan 10 százalékos kamatot jelent. Egy megawattnyi atomerőművi áramtermelő kapacitást szakirodalmi adatok szerint átlagosan 5000 dollárért lehet előállítani. Az előkészítésre 5, az építésre 7, az üzemidőre 50 évet lehet számolni.
Az átlagos kihasználtságot 85 százalékosnak vették, számoltak a fűtőanyag-beszerzés, valamint az erőmű majdani leszerelésének költségeivel. A piacon elérhető áramárat 90 euróra becsülték megawattóránként, meglehetős optimizmussal, hiszen a mostani ár 48 euró. A számítás végeredménye, hogy az erőmű a tervezett élettartama alatt nem fogja visszahozni a befektetést, sőt összességében 100 milliárd forint körüli veszteséggel zár majd. A megtérüléshez szükséges minimális áramár 106 euró lenne megawattóránként, ami több mint a duplája a jelenlegi szabadpiaci árnak (vagyis 100 százaléknál is nagyobb áramáremelést tenne szükségessé).
Kaderják megemlítette, hogy egy Nagy-Britanniában tervezés alatt álló atomerőműnél az állam megawattóránként 110 eurós garantált átvételi árról állapodott meg a beruházóval, holott a britek lényegesen olcsóbban jutnak finanszírozáshoz, mint Magyarország. A közgazdász megjegyezte: Orbán Viktor minapi indiai nyilatkozatát – amelyben azzal érvelt a bővítés mellett, hogy az új blokkokra mindenképpen szükség van az olcsó áramellátáshoz – csak arra tudja vélni, hogy a miniszterelnököt félretájékoztatták. Az atomerőmű nagyon drága, és legfeljebb csak évtizedek múlva válik olcsóvá, amikor az amortizációt már leírták.
A szintén a Corvinuson oktató Felsmann Balázs, aki 2008-ig a Gazdasági és Közlekedési Minisztérium energiaügyi államtitkára volt, Kaderjákéhoz nagyon hasonló számokkal érvelt. Mint megemlítette, egy friss OECD-tanulmány 121 dollárra tette egy Magyarországon újonnan építendő reaktorblokk esetében a megtérülést biztosító minimális áramárat, ami szintén 100 euró körüli érték. Felsmann szerint a gazdasági válság nem kedvezett a hasonló beruházásoknak: nehezebb a tőkéhez hozzáférni, és a finanszírozók inkább a kisebb projekteket szeretik.
Elgondolkodtatónak nevezte, hogy Magyarországnak az összes olyan térségbeli országnál jóval nagyobb a kockázati felára, amelyikben atomerőmű működik – vagyis ők mindannyian nálunk olcsóbban jutnának forráshoz, és olcsóbban tudnának nukleáris alapon áramot termelni. Csehországgal összehasonlítva egyedül ez a tőkeköltségtöbblet évi 81 milliárd forint (3000 milliárdos beruházást feltételezve), miközben Paks teljes évi bevétele 180 milliárd forint (a számok arra utalnak, hogy a különbséget hatékonyságnöveléssel nehezen lehet ledolgozni).
Felsmann Balázs is célzott rá, hogy az atomenergia-ipar leszálló ágban van: az ágazathoz kapcsolódó szabadalmak száma drasztikusan csökkent (vagyis leállt a nukleáris innováció), a szektorból a Siemens és a Westinghouse is kivonult, a legnagyobb atomcég, a francia Areva részvényárfolyama a 2007-es 1000 dollár körüli szintről 20 euróra zuhant. A fukusimai baleset után a nukleáris kockázatok finanszírozhatatlanná váltak (kiderült, hogy az EU-ban, illetve a tagállamokban – Magyarországot is ideértve – nincs komolyan vehető nukleáris kárenyhítési alap, vagyis az esetleges atomkárokra nincs fedezet).
A prognózisok pedig borúsak: a megújuló energia az összes többire kiszorító hatást gyakorol, és a következő évtizedekben a fosszilis energia is szignifikánsan olcsóbb lesz az atomnál. Deák András, a Külügyi Intézet munkatársa egy orosz részvétellel megvalósuló bővítés kihívásairól beszélt. Szerinte a Csernobil után megroggyant orosz atomiparba Putyin próbál újra életet lehelni – a relatív konjunktúrát a magas olajár, az oroszországi pénzbőség és az orosz terjeszkedési (függőségépítési) szándékok fűtik.
Az orosz fél sokféle finanszírozási formára kész, de amennyiben magyar tulajdonban marad az erőmű, mindenképpen állami garancia kell a hitelhez, vagyis a valódi kockázatot a magyar állam viseli majd. Ha esetleg BOO (build-own-operate) konstrukcióban épülnének fel az új blokkok, akkor viszont orosz tulajdonban maradnának mindaddig, amíg a hitelt vissza nem fizettük – ez a megoldás „kevéssé szabadságharckonform”.
Feiler József, aki (menesztéséig) a mostani Orbán-kormányban volt klímapolitikai államtitkár, zárásképpen a szén-dioxid-kibocsátás csökkentéséről, vagyis a dekarbonizációs útitervekről és azokban az atomerőművek szerepéről beszélt. Szerinte az Európában elkészült összes komolyan vehető terv az atomenergia részarányának csökkenésével és a megújulók drasztikus (akár a teljes fogyasztás 50 százalékát is elérő) súlynövekedésével számol 2050-ig, az atom teljes kivezetését viszont csak a Greenpeace és a megújuló energiaipar szervezete tartja elképzelhetőnek a század közepéig.
