Mofom a fogam / habof a fám. / Jó alapofam! / Fól af afám – ez az egyik kedvenc strófám Szabó T. Anna Tatoktatok című verseskötetéből. Sokadszorra olvasom át ezt a könyvet, mire rájövök, mi tetszik. Hogy nem szépeleg. Az icipici fakatica kezdetű mondókától kezdve a Fogmosóversen át az Ünnep című, igazán komoly költeményig megállja, hogy ne tegye.

Nincs sallang, nincs pluszhab, se ráadás-tűzijáték. Ezzel együtt benne van a pakliban, hogy a gyerekrajzszerű mesekönyv-illusztrációkért nem rajongó szülők pár oldalanként felkiáltanak Kárpáti Tibor figuráinál: kisfiam, ilyet te is tudnál!

Akinek tetszenek a rajzok, annak így tetszenek: napsárgán és fűzölden, girbegurba fekete kontúrokkal, sosem makulátlanra színezett krumpliorrokkal. Nulla erőszakoskodás szóval, színnel és gyerekfantáziával. A nyitány a már emlegetett fakaticás mondóka, féltucatnyi kiszámolóval és ráolvasóval együtt a Nyelvpörgető című csokorban.

Közülük a Na, ezt jegyezd meget apró gyerekeknek kevésbé ajánljuk, sokkal inkább az esti merevagyúság és a korai elalvás ellen küzdő szülőtársaknak. Persze csak akkor ér valamit az egész, ha hangosan, tempósan és többször olvassák föl egymás után, hogy: feminista publicista, realista piarista, fatalista alpinista!

A Családláda című fejezetet kapták a könyvben az összes jó fej Anyák és Apák – ennyi vers jár nekik. A Mosolymosó blokk pedig arra hivatott, hogy mondókáiban a fogkrémhab-köpködéstől kezdve a kézmosáson át az öltözködésig minden otthoni hiábavalóságot együtt gúnyolhassunk ki a gyerekkel. Elmaradhatatlan az évszakos versblokk meg az állatos is.

Meglepetés a sámán- és a boszorkányénekes Varázsdalok gyűjteménye, és még inkább a Vadulás című zárófejezet, ahová Szabó T. Anna csupa „necces” témát szorított be: űrutazást, katonásdit, kalózosdit, szerencsejátékot, és magát a nyílt agressziót. Nyilván olvasott már fel néhány mesét, amit mindig a „főhős-baromi-nagy-bajba-kerül-mindjárt-meghal” kezdetű epizódjától kellett újra-, újra- és újrakezdenie. Mert a gyerek szereti átélni ezt.

Még akkor is, ha az anyja szerint a széplelkűség egyetlen záloga a hermetikus elzárás mindennemű erőszakoskodástól. A többi szülő jó nagy levegővel olvassa fel kisfiának (kislányának) a Két vérnyúl című verset, és legyen őszinte: nem Monty Pythonék Gyalog-galoppja jutott rögtön az eszébe? „Közel ne menj, mert felmorog a fű, s elég egy pillanat, / a vérnyulak, a vérnyulak a homlokodnak ugranak.” Mindenesetre a Tatoktatok príma vérnyulai – a tüskebajszú Vassurány s a bikkfafarkú Verpelét – nálam különdíjasak!

Csöpp deja vu érzést a Teázik a tearózsa című versike okoz, meg a Ki ez itt? című állatos szösszenetekből a nandus. Nem, mintha tearózsáról a Bőrönd Ödön óta ne lehetne verset írni, mégis vállalom azt a generációt, amelyiknek tearózsa nem nagyon nyílhat máshol, mint az aszfaltkövön. Ahogy a Szabó T. Anna által is „megköltött” nandu is Tamkó Sirató Károly meg a Kaláka bolyhos nagy madara marad most már örökre.

Még egy apróság, bár léptéke internacionális: a Tatoktatok Nemzetközi medve-indulója szinte az összes magánhangzóval eldalolja a mackólét alapvetéseit – szellemesen. Viszont itt meg Varró Dániel Egyhangú ringatója furakszik az emlékezetembe. Nemrég megjelent, Akinek a foga kijött című verseskötetében Varró csupa e-vel, ü-vel, i-vel és ö-vel is elberzenkedi a magáét kisfia hisztije fölött.

Máté Angi Kapitány és Narancshal című meséjében nem könnyű elkapni a fonalat, de megtartani se. Az ember persze megörül, amikor a grafikus Rofusz Kinga bálnafejű kapitánya és terrakotta hala hunyorog rá már a borítóról, pláne később, amikor megérzi, hogy ebben a történetben nem huszonegyedik századiul alakulnak majd a dolgok. Például abból, ahogy a hajóját elhagyó tengerészkapitányt matrózai pöttyös zsebkendővel búcsúztatják, s ahogy a parancsoláshoz szokott parancsnok rájön: víz nélkül képtelen élni. Ahogy a folyóhídra költözik, a korlátra rakosgatja fogkeféjét meg befőttesüvegét, benne barátjával, a narancssárga hallal. Szóba sem kerül, hogy a Kapitány valakit zavarna itt.

Ez a mese szívmelengetően nem evilági, felnőtt nyelven elemeltnek mondanánk. Hogy a gyerekek nyelvén mennyire szól jól, ez a kérdés csak a könyv közepénél fogalmazódik meg bennem, akkortájt, amikor a „tejcsicsonkává” lett világ egyszer csak rétbe vált át, aminek a közepén szék áll, és épp almát eszik. Meg mesél. Többek között arról, hogyan nőttek vízhólyagok oroszlánosra faragott lábain a futástól. Az jutott eszembe, hogy ezt mesét egy másik dimenzió könyvespolcára tette fel a kiadó. Azoknak ajánlom a kapitánykalandokat, akik találkoznának krumplirakáshoz hasonlatos szürke és súlyos szelekkel, elefántszerű ködökkel vagy a Hold feje búbján landoló papírrepülőkkel. Nem utolsósorban festményszerű, narancs-kék, éteri képekkel.