Naivak voltak, mert elhitték, hogy lehet másképp is. Hogy akad egy olyan minisztérium, ahol az érintetteket is meghallgatják, mielőtt döntést hoznak róluk. Ráadásul nemcsak meghallgatják, de egyenrangú partnerként, munkatársként kezelik őket.

Elhitték, és azon nyomban ünnepelték is, hogy egy hajléktalanból egy csapásra minisztériumi munkatárs, „tapasztalati szakértő” lehet. Hogy nemcsak meghallgatnak, de maguk közé is fogadnak egy embert, aki az utcán élt.

Korai volt az ünneplés.

Balog Gyula szakértősége, a Nemzeti Erőforrás Minisztériumban végzett „öltönyös” munkája fél évig sem tartott. Ezalatt számos interjút adott, szerepelt tévékben, rádiókban, újságokban. Szorgalmasan segédkezett egy másik, szebb kép kialakításában a kormányról.

Szavai nyomán elhittük, hogy segítő szándék, megértés, együttérzés vezérli a döntéshozókat. Balog Gyula ugyanis hiteles megszólaló volt: ott viseli az arcán, a mozdulataiban a hajléktalansorsot. Talán még több tízezres pénzbüntetéssel, elzárással fenyegetett, aluljárókból kiseprűzött sorstársait is meggyőzte.

Most azt mondja, kihasználták.

Az első olyan megszólalása után, amelyben kritizálta a kormány hajléktalanokat érintő terveit, elbocsátották. Mehet vissza újságot árulni az aluljáróba. Őt azonban nem ez bántja a legjobban. Hanem az, hogy bedőlt. Elhitte és másokkal is elhitette, hogy ezúttal másképp lesz. Átkozott egy világ ez.