Az István, a király most megtöri az átkot

A színészvezetés egyik alapfeladatának tartom, hogy a szereplők egy széles kulturális konstellációban lássák azt az élethelyzetet, amelyet közösen megteremtünk a színpadon. Akkor is, ha rockoperáról van szó. Azért gyűlünk össze, úgy a színpadon, mint a nézőtéren, hogy történjen velünk valami előadás közben. Ez a szándék, energia pedig látszik, érződik. Mindig a téma és a helyzet hozza a megközelítést segítő eszközöket, most éppen az asztrológust Kiss József Zsolt személyében, lévén a történet sorsszerűségét, időtlen visszhangjait tartom elsődlegesnek.

Fotó: Koncz György / Népszabadság

– A legelső sajtótájékoztatón az hangzott el, hogy a szerzőpáros a zenének és a szövegnek szán fő szerepet a mostani előadásban. Meglepődött?

– Elsőre talán meglepő lehet, hogy Szörényi Levente és Bródy János oratorikus formában szeretné látni a művet, főleg számomra, hiszen én éppen a „mozgásból” jövök. Ráadásul édesapám, Novák Ferenc és más kiváló koreográfusok elévülhetetlen érdeme, hogy az István, a király összefonódott a nagy formátumú tömegmozgatásokkal, lebilincselő táncképekkel. Ez most valóban egy új helyzet. De micsoda lehetőség! Ha a szöveg és a zene áll a fontossági lista elején, letisztulnak a formák. Ugyanúgy minden emóciónak meg kell születnie, de marad hely a rációnak is a lelkünkben.

Általában torkunk szakadtából üvöltözzük a darab megannyi slágerét, sokszor végig sem gondolva jelentésüket...

Viszont egy összetett nézői aspektusból a mélyebb, mögöttes tartalmak értelmezése is jelen idejű, mondhatni, optimális a katarzis!

– Hogyan gondol vissza az 1983-as bemutatóra?

– Harminckét évvel ezelőtt táncosként vettem részt az előadásban, 13 éves kissrác voltam, ráadásul csókos az apám révén, akinek egyébként sok kisgyermeke van ilyen szempontból: egy egész szakmát nevelt fel pályatársaival. A próbafolyamat hatalmas közösségi élmény volt, és felfedezés, hogy miféle homogén erő árad a heterogén színpadi közegből... Vélelmezem, akkor lettem menthetetlenül eklektikus!

Fotó: Koncz György / Népszabadság

– És milyen érzés most rendezőként nyúlni a darabhoz?

– Soha nem státuszokban gondolkodom. Minden munkában az érdekel, hogy a gondolatok érvényre jussanak. Ha nem rendezőként, ha újra Tordát énekelni vagy világítani hívtak volna, akkor is boldogan jövök, amennyiben az említett elvrendszer működik. És hát hatalmas az alázat a színházcsinálók felé...

Hála istennek nem megélhetési kérdés, ezért lehet a felelősségvállalás mindennél előbbre való,

és ez azért megnyugtató a kihívások közepette. Hát még, hogy együtt nőttem fel a darabbal! Ez a hetedik vagy nyolcadik színpadi adaptáció, amelyhez közöm lehet 1983 óta; megint csak biztonságot ad, hogy három évtizede az első hangtól az utolsó szótagig fejemben az egész.

– Szabad kezet kapott?

– Szerző- és kottatisztelő embernek ismerem magam,

úgyhogy remélem, nincsenek öncélú ötleteim. Ez a darab egyébként már-már a klasszikusokra emlékeztető módon bizonyította a létjogosultságát és hibátlan dramaturgiai fűzését, arányait. Kétségkívül a legnagyobb hatású mű a magyar zenés színházi irodalomban, ami a közösség- és társadalomformáló erejét illeti. (...) A szerzőpárostól egyébként szabad kezet kaptam, de én a partitúrán belül szeretem a szabadságot. A producer pedig nemcsak pénzforrás, hanem lehet alkotótárs is. A szereposztásban például mindössze egyetlen találatom van, Keresztes Ildikó személyében. Majdnem teljesen körvonalazott helyzettel kerestek meg, de miután azt tapasztaltam, hogy a szándék a közös célt szolgálja, nem a saját művészi identitásom vagy mi a feném deklarálására pazaroltam az energiát. Ha a készen kapott konstrukcióban látom a tehetséget, a logikát és az értéket, tudok jó katona lenni. Érzelmes zsoldos vagyok.

Fotó: Koncz György / Népszabadság

– Mit üzenhet az István, a király ma, 2015-ben?

– Meglehetősen kevés a közös pillanat életünkben, amikor össze tudunk gyűlni világnézettől függetlenül. Egyrészt afféle elégtétel, hogy a kultúraszolgáltatás általános ellehetetlenülése ellenére ez egy színházi előadás kapcsán jön létre időről időre. Másrészt lehetőség.

Felismerni, hogy jellemző vonásainkkal nem csak együtt kell, lehet is élni! Hogy a történelmünket permanensen átszövő polaritás adottság.

Átokká mi magunk tesszük, mint ahogyan nagy ritkán láttuk ennek előnyeit is! Hogy aztán ezt a tanulságot használjuk-e valamire, és ha igen, mire használjuk nézőként…? Hogy ennek megélése hoz-e valami változást életünkbe…? Nem véletlenül beszéltem a színház ókori és napjainkig érvényes szerepéről: elsősorban nem szórakozni, gondolkodni segít. „A kiválasztás és a kiválasztódás helye” – hogy Latinovits Zoltánt idézzem, nyomatékosítás végett. De a döntés? Azt mindenki hozza meg maga, ebben már ne a színházra számítsunk, inkább a lelkiismeretre.