A tíz emelet, az kétszer öt, mert két ötemeletes ház áll a Duna két partján, szemben egymással. Amolyan normális-átlagos, de főleg ismerős házak ezek, zsémbes házmesterrel, különc vagy rejtélyes vagy kutyás lakókkal – Gimesi Dóra meséjében senki nem angyal, és senki nem ördög.

A Budapest Bábszínház legújabb bemutatójában – amely a szombathelyi Mesebolt Bábszínházzal közösen készült – mégis van két archetipikus mesei lény: két óriás. Az ugyan nem igaz, hogy „sziklából van a válluk, mohából a szemük”, mert ők a két ház, „gerincük a lépcsőház, szemük ablak, mutatóujjuk villámhárító”. De beszélnek, kávét is isznak, nevük is van, Jankó és Etelka, sőt: szerelmesek tudnak lenni, és szerelmük tárgya épp a másik, a túlparti, messze épület.

Két ötemeletes ház és lakói a Duna két partján Forrás: Budapesti Bábszínház

A mese kedves, egyszerű, ügyes. A célközönség – az ötéves és annál kicsit idősebb korosztály – könnyen otthon érzi magát az előadás világában; kinek a sakktábla ismerős, kinek a kutya, kinek mindkettő. És a felnőtt is kíváncsivá lesz: jut-e elegendő ötlet a kétszer öt emeletnyi lakóra? A gyerekeknek szóló színház ma elég jól áll nálunk; mondom ezt annak ellenére, hogy kivált vidéken rengeteg silány haknival és olcsó vásári produkcióval bombázzák éppen ezt a korosztályt, mert sokan sejtenek – ha nem is pazar, de legalább tisztes megélhetést biztosító – karriert abban, ha nekik játszanak. Hiszen ha nincs hová színházba vinni a gyereket, megteszi sok helyütt az épp arra járó giccsparádé soros előadása is.

Miközben számos vidéki városban és Budapesten nívós és változatos műhelyek dolgoznak odaadóan éppen a gyerekeknek és a gyerekekért; már föl is nőtt és lelkes színházba járóvá vált az a nemzedék, amelyik válogathatott a színvonalas előadások közt. E fővárosi műhelyek egyike – a Stúdió K, a Kolibri mellett – a Budapest Bábszínház is, amelynek fejlődése minden téren szembeszökő mostanában, az előadásoktól kezdve az egyéb – interaktív – formákon át a kommunikációig.

Ahogy a „felnőtt” színházat nem minősíti önmagában a siker, a gyerekszínház sem attól jó, ha visítva drukkolnak a legkisebb fiúnak a kiskölykök, hiszen az ilyesmit afféle feltételes reflexszel, hívószóval és gesztusokkal is ki lehet váltani. Ki ne ismerné a „kiszólós” formát – „na, hol lehet vajon a varázspálcám?” –, amelyre kórusban válaszol a nézőtér...

Az ismerős közeg, a beszélt nyelv, a kiszámítható, mégis ötletes fordulatok, a fantázia elrugaszkodása és a világos dramaturgia sokkal ígéretesebb, és ha ezekhez eredeti, gazdag és ízléses látvány- és akusztikai világ társul, szinte csatát nyertek az alkotók. A Tíz emelet boldogságban a látvány nagyon rendben van: Grosschmid Erik díszletében harmonikusan mozognak Bartal Kiss Rita ügyesen, szellemesen egyénített bábjai. A zene – Teszárek Csaba munkája – kicsit van rendben; mintha muszáj feladatként került volna az utána kicsit sem kiáltó produkcióba.

Kovács Petra Eszter rendezésében leginkább a főszereplő van rendben, aki egyben az egyetlen szereplő, a kíváncsi kutató, aki szóba elegyedik a házzá lett óriásokkal: ő Hannus Zoltán, a remek színész és remek bábos, a Stúdió K „iskoláján” edzett veterán. Hannus képes életre kelteni nemcsak a bábokat, de a sokkal statikusabb házakat is: a kék pestit és a rózsaszín budait; és miközben diskurál velük, az ő hangján szólalnak meg a lakók, a kutyás néni, a verse második sorát kereső költő (aki – stílusosan – Nagy László Ki viszi át a szerelmet című versét rekonstruálja szenvedéllyel és szenvedéssel), a magányos sakkozó meg az ellopott fikuszt keresgélő magánnyomozó.

Hannus mozgatja az emeleteket – kis lakásokat húzkod ki belőlük mint megannyi fiókot –, a liftet és a házakat; mert igen, a végén egy könnyed mozdulattal felhajtja a Dunát, és áthúzza Pestre az Etelka-házat, hadd örüljenek egymásnak a szerelmesek, akik összetapadva megnyitják egymás előtt az összeillő emeleteket is, és megtalálja a párját mindenki, a költő a verssort, a kisfiú a kutyáját, a zsák a foltját, ahogy kell.

Gimesi Dóra–Veres András: Tíz emelet boldogság Budapest Bábszínház, Mesebolt Bábszínház