A Budapest Parkban járt a sanzon ifjú nagyasszonya. Elégedett lenne Piaf és Maurice Chevailer az új francia üdvöskével, aki otthonosan mozog a dzsessz és a soul műfajában is.
Világoskék nyári ruhába öltözött kalapos nagymama ingatja testét balról jobbra, majd jobbról balra, mintha egy provance-i fűzfa ágai lebbennének a langyos, olívaillatú szélben. Ugyanarra a dalra nyolcévesforma kislány tombol, úgy kapkodva talpait, hogy azt a puskalábú Michael Flatley is méltán megirigyelhetné.
– Milyen pici és mekkora hangja van – sóhajt fel egy szakállas férfi, majd hozzáteszi, hogy akit látunk a színpadon, harminchat éves és alig valamivel több százhatvan centinél. Mire a felesége: Edith Piaf is kicsi volt, és lám… Aztán arról kezdenek beszélgetni, hogy ez a különleges, kaparós, mély, mégis tisztán csengő hang talán annak is köszönhető, hogy a franciáknak sokszor kell a torkukban megpörgetni az „r” hangot, amitől az ő hangképző szerveik sokkal erősebbek, mint például a magyaroké.
– De ha így lenne, akkor minden francia ZAZ lenne – jegyzi meg logikusan az asszony, s ezen elgondolkodnak. De aztán ők is elkezdenek hajladozni és ringani, nem törődve semmilyen tudományos tézissel, csak átadva magukat érzéseknek és hangoknak, dzsessznek, swingnek, trombitával, akusztikus és elektronikus gitárral fűszerezett – megtámasztott – sanzonoknak, s olykor pörgős rockra emlékeztető keményebb számoknak, erőteljes dobszólókkal.
