Közismerten erről beszél a zárt kényszerközösségekről szóló talán legnagyobb magyar regény, Ottlik Géza Iskola a határon-ja, amely összekapcsolja a katonai drillt a másik – továbbra is megúszhatatlan – kényszerközösségi tapasztalattal, a közoktatáséval, bár aktuális neve – köznevelés – még világosabbá teszi, miről is van szó voltaképpen.

Erről a kettősségről, a visszatekintő nosztalgiáról és a nevelés terrorját panaszoló dühről, vagyis a magyar irodalomnak a XX. század elejétől megsűrűsödő iskolaregényeiről beszélgetett a Nyitott Műhelyben egy irodalmár testvérpár, a Móricz-kutató Szilágyi Zsófiaés az ELTE XVIII–XIX. századimagyar irodalomtörténeti tanszékét vezető Szilágyi Márton, valamint az Apáczai gimnázium neves magyartanára, Szabolcsi János.

Elsősorban a Nyugat nyitógenerációjának két regényíró-óriásáról, Kosztolányi Dezsőről és Móricz Zsigmondról volt szó. Móricz életrajzi tapasztalatokkal alig alátámasztható, engesztelhetetlen ellenszenvéről egykori tanárai és iskolái iránt (e tekintetben a „sok szamár professoráról” gondosan megemlékező Petőfi is felidéztetett), de legkivált a magyar irodalom legemlékezetesebb tanárfigurájára, az Aranysárkány Novák Antaljára koncentrált a beszélgetés. Arra elsősorban, hogy az ő összeomlása egyáltalán nem független saját személyiségétől, figyelmetlenségétől, értetlenségétől, tanári mítosza a könyv figyelmes olvasása során lassan elfoszlik, akárcsak társadalmi státusza, tartása, tekintélye.

Az alkotáslélektani motivációk között felvetődött a gimnáziumból kicsapott, Szegeden érettségiző Kosztolányi és a Novákot megverő Liszner Vili története közötti távoli párhuzam, valamint az apa, a Szabadkán iskolaigazgató Kosztolányi Árpád alakja, aki Trianon után, élete utolsó éveiben tekintélyt parancsoló, félelmes figurából gyorsan összetört öregemberré vált.

A közönség reklamálta is, hogy Kosztolányi nagy barátját, Karinthy Frigyest csak futólag emlegették a beszélgetők, pedig a Tanár úr kérem iskolája más, nem intézmény, hanem a gyerekkor világának szükségszerű díszlete, néha félelmetes, de mégis az elnyomhatatlan gyermeki szabadság terepe pusztán, kényszerközössége majdnem tiszta nosztalgia tárgya, az oktrojált áltekintélyt pedig derűs szívvel röhögi ki Steinmann, a grófnő és a tanár nehezen feledhető kettősében.

A legnagyobbak után futólag a sematizmus iskolaregényeiről esett szó, az őrsbéli kispajtások által önként kitakarított lakásokról, tábortüzekről, motiválatlan, hiteltelen, ámde tanulságos jó cselekedetekről és effélékről. Némi feddést kapott még a kultkönyvvé (majd kultfilmmé) váló Abigél is tanárfiguráinak sematikussága miatt.

A beszélgetést vonzóvá tette, hogy színre is vitte, amiről szólt: a két irodalmár különféleképpen, de egyaránt tanítványa volt beszélgetőtársának: Szabolcsi Szilágyi Zsófiának osztályfőnöke, Szilágyi Mártonnak pedig vezetőtanára volt.

A múlt és a jelen folyvást helyet cserélt beszélgetés közben, Szabolcsi szabadkozott, hogy ő nem irodalomtörténész, a két tudós meghajolt egykori tanáruk szellemi tekintélye előtt. És így elhittük, hogy az iskola mégsem pusztán kényszer és szellemi erőszak, mintha ezek az emberek az együttolvasástól valóban műveltek, jók és bölcsen derűsek lennének.