Liszt Ferencnek ópium volt, Bartók semmibe vette. Előadóit egy ország ünnepelte, mégis koldusszegényen haltak meg. Kincs-e a magyar nóta vagy ócska giccs, amit illenék végre elfelejtenünk? S akkor mit mondjunk a mulatós műfajára?
„Az effajta zene számomra az ópium egyik fajtája, amelyekre olykor nagy szükségem van” – írta Liszt Ferenc Széchenyi István grófnak a cigánymuzsikáról. Amikor hazánkban járt, húzatta magának, Bihari Jánosra például így emlékszik: „A játéka nyomán támadt érzelmek nyilván ama titokzatos elixirek hatásához voltak hasonlók, melyeket a középkor vakmerő álkimistái (…) készítettek – azoknak a varázsitaloknak hatásához, melyek ereinkbe az erő, a férfiasság, a vitézség, a büszkeség, a sérthetetlenség és sebezhetetlenség új principiumát olthatták.”
Az Ábrázolt Folyóirat 1848-as, Komoly Gunykép című „karikatúráján” Rózsavölgyi Márk hegedűművész és nótaszerző halálos ágyánál arra kéri szolgáját, hogy fűtsön be. A szolga pedig befűt – Rózsavölgyi kézirataival. Noha a német verbunkosból eredeztethető, a kiegyezés után a magyar nóta művészi paszszív ellenállássá vált – úgy tetszik: a kor underground műfaja volt.
Ám e népszerűség ellenére Gárdonyi Géza arról ír, hogy Dankó Pista – akinek szobra ma a folyóparton áll – úgy el volt keseredve nyomorától, hogy a Tiszába ugrott. A XX. század legdúltabb évtizedeiben ismét virágkorát élte a műfaj: Jávor Pál és kortársai idején a nótájuk is hozzátartozott a sztárokhoz. A harmincas-negyvenes évek filmjeiben szinte kötelező volt a nótajelenet. Bartók Béla viszont mélyen lenézte: „értékes és e mellett minden mástól eltérő, magyaros sajátságú műzenénk (…) eddig nem volt”, mert „amit Bihari, Lavotta s egynehány beszármazott idegen: Csermák, Rózsavölgyi, Pecsenyánszki stb., vagyis csupa többé-kevésbbé dilettáns zenész, a cigányzene hatása alatt összeírt s amiben jóízlésű ember nem gyönyörködhetik, azt nem vehetjük számítás alapjául…”
