A filmes elhatározásának több oka is volt. Egyrészt apja folyamatosan járta a világot, így nem volt igazán jelen Juliano gyerekkorában: olykor visszatért élményekkel és történetekkel. És megjelentek a fotói a lapokban, és nagyon sok emberre volt érzelmi hatással. Ám egy gyerek másféle intimitásra vágyik... Nagyon nehéz volt felnőni a „láthatatlan apa” árnyékában. Bár a kis Salgado soha nem akart fotós lenni, mindig is a mozgókép vonzotta, pályája kezdetén rendre letagadta a vezetéknevét. Kérdés, hogy mi változott, mert Juliano mégis készített egy dokumentumfilmet Sebastiaóról, ráadásul A föld sója bekerült az idei Oscar-díjkiosztón a legjobb öt jelölt közé, de végül is nem nyert.

Fiú, apa és alkotótárs: Juliano Ribeiro Salgado, Sebastiao Salgado és Wim Wenders

A nagy fordulathoz generációjának egyik legfontosabb német rendezője, Wim Wenders kellett, aki Sebastiao Salgado nagy rajongója, és mindenképpen szeretett volna közösen dolgozni vele. Arról, hogy mit és hogyan, fogalma sem volt –meséli Juliano Ribeiro Salgado. A sors iróniája, hogy 2009-ben az öreg Salgado arra „kényszerítette” a fiát, hogy elkísérje őt Amazóniába. A filmes attól félt, hogy az út egyetlen gigantikus veszekedésbe torkollik majd, mint korábban sok más alkalommal, de nem így történt. Juliano dokumentálta az utat, és amikor levetítette a felvételeket az apjának, kiderült, hogy önmagában azzal is nagyon sokat elárul az emberről, hogy hova rakja le a kamerát, és milyen kompozíciót rögzít. Sebastiao egyszer csak elkezdte látni a fiát, és egyre szorosabb kapcsolat alakult ki közöttük. Ezután jött az ötlet, hogy A föld sója ne klasszikus portréfilm legyen, hanem inkább arról a tapasztalatról forgassanak, amit az apja átélt az utazásai során.

Ettől kezdve az alkotófolyamat maga volt a nagy utazás. A filmes feltérképezte apja munkamódszerét. Megtudta, hogyan ismerkedik meg az emberekkel, akiket le fog fényképezni, hogyan jut el arra a szintre, amikor pontosan tudja már, hogy milyen fotókat fog készíteni. Az intim, fekete-fehérben készült interjúk készítését azonban Juliano nem vállalta. Ekkor jött kapóra Wim Wenders, akit felkért a beszélgetések lebonyolítására és felvételére.

A fiatal Salgado szerint Wenders elképesztő módon tud megnyitni művészeket. Totális bezártságra volt szükségük, a tervezett kávézói beszélgetés helyett egy stúdióba vonultak el, ahol a stábtól egy fekete függönnyel „választották le” őket. A fényeket minimálisra vették,Wenders pedig nem szóban, hanem képekben kérdezett. Egy monitoron felvillantotta Sebastiao Salgadónak a saját fotóit, ezzel emlékezésre kényszerítve.

Arra a kérdésünkre, hogy akkor ki kinek lett ezen a forgatáson a terapeutája, hangos nevetésben tör ki Juliano Ribeiro Salgado. A válasz egyértelmű: Wim Wenders. Ő volt az, aki az apját érzelmileg megnyitotta, illetve a vágószobában a felvett interjúkat megnézve Juliano végre megismerhette az apját. A forgatást szinte ellenfélként kezdték el, de végül barátként váltak el.Mondja ezek után valaki, hogy a művészetnek nincs világformáló ereje.