A társadalom szélsőjobbra tolódásával arányos mértékben nő Wass Albert emlékhelyeinek száma az országban. Már harminckilenc településen szobra, harmincöt helyen pedig emlékműve vagy emléktáblája van. Németh Lászlónak, Karinthy Frigyesnek és Márai Sándornak összesen nincs ennyi.
A debreceni Árpád téri református egyházközség imatermében csaknem harmincan vagyunk, akik szombat délutánunkat arra áldoztuk, hogy meghallgassuk Erdélyi Márta versmondó Wass Albert emléke előtt tisztelgő műsorát. Ahhoz képest, hogy az utóbbi tizenöt évben milyen magas hőfokon lobog az író kultusza, hogy itt áll „az egyetlen egész alakos szobra” (képünkön), és hogy Wass három évig éppen Debrecenben tanult mezőgazdasági akadémián, kissé keveslem a cívis közönség létszámát. De a műsor narrátora, Andics Árpád szerencsére megnyugtatja a résztvevőket: legyünk biztosak benne, hogy „aki most itt ül, mindenki fanatikus Wass Albert-barát”.
Én nem vagyok az, mert szerintem Wass Albert egyetlen jó műve a Farkasverem, ezen kívül a legtöbb prózai írását dagályosnak, giccsesnek tartom, világszemléletét sematikusnak, nyelvét laposnak.
A verseiről sajnos még rosszabb véleményem van. A „fanatikus Wass Albert-barátok” számára mindenki magyarellenes hazaáruló, aki bálványukat bírálni meri – például Andics Árpád szerint „a vádaskodók névtelen, tehetségtelen senkik”. De alighanem ő is érezheti, hogy a Szálasi-hívő, nyilasszellemiségű, s emiatt évtizedekig a perifériára szorított íróból a hazai jobboldal kultuszfigurájává növesztett Wass Alberttel nem lehet minden rendben. Háromszor is elismétli, hogy Wass nem volt háborús bűnös, s az írót „a munkái mossák tisztára”.
