– Egyértelműen a Rajna kincse a Ring leginkább társadalomkritikus darabja. Mennyire markánsan jelenik ez meg a rendezésében?
– A Ring társadalomkritkiája kapitalizmuskritika, hiszen a mű az eredeti tőkefelhalmozás évtizedeiben született. Bár Wagnert Nietzsche és Schopenhauer is a kortárs társadalomkritika felé terelte, nem véletlen, hogy a zeneszerző nem helyezte be egy gyárba, üzembe vagy bányába a darabot. Úgy gondolom, erre nekem sincs jogom. Nem is akartam Nibelung helyett egy konkrét nyomornegyedet vagy harmadik világbeli szemétégetőt, sem Walhalla helyett, mondjuk egy hivalkodó lakosztályt láttatni. Csupán olyan tereket, amelyekben mindezek asszociálhatóak.
– Miben adhat mást ez az új produkció, mint a Wagner-napok roppant sikeres, félszcenírozott előadásai?
– Míg a Müpa szinte sugallja az absztraktabb színpadi megjelenést, az Operaházban elvárás a szcenírozottság magas foka. Legyenek díszletek, színváltozások, pompás kosztümök. Szándékosan nem mélyedtem bele a müpás Ringbe, tudtam, hogy úgyis összehasonlítják majd a miénkkel.
– Él a wagneriánusokról az a sztereotípia, hogy öreg, maradi, kissé megszállott operamániások, közben pedig önnek a fiatalabbakat, az utánpótlást is meg kellene szólítania. Lehetetlen küldetés?
– A maradiság nem életkorfüggő.
 |
| Fotó: Magyar Állami Operaház |
Weöres Sándor, Hrabal vagy Dargay Attila sose volt hajlandó érvényesnek tekinteni magára az öregség kategóriáját. A cél, hogy a közönség érezze: a wagneri gondolat és zene most is, nekünk is szól és fontos, nem avas, nem dohos.
– G. B. Shaw azt írta: azok, akiknek örömeik és fájdalmaik kicsinyesek, vallási és politikai nézeteik felületesek és konvencionálisak, sosem fogják megérteni Wagnert. Ennek ellenére a zeneszerző neve összefonódott a jobboldali, nacionalista eszmékkel. Nem gondolja, hogy – a hazai politikai színteret ismerve – nyugatellenes kiáltványként értelmezik a produkciót?
– Hát, ha valamire nem gondoltam, akkor az ez.
– Szóval meglepődne, ha azzal vádolnák: azért kritizálja az Operaházban a fogyasztói társadalmat, mert a jobboldalnál akart bevágódni?
– Ez különösen azért érdekes kérdés, mert a darabot olyan kis csemegékkel is megtűzdeltem, amelyek ilyenformán tényleg felfoghatók lehetnének aktuálpolitikai utalásokként. De semmi sem áll távolabb tőlem, mint ez a megközelítés. Egyébként is történelmi nonszensz volna a tőkés társadalom kritikájával a politikai jobboldalnál próbálni bevágódni.
– Már legalábbis alapesetben... Van, hogy rendezők, darabok szándékukon kívül a politikai csatározások áldozatává válnak?
– Az értelmezésnek a körülményektől való erős függése a mi vidékünkön minden generációnak saját élménye.
A rendszerváltás előtti magyar film külföldi népszerűségének egyik összetevője, hogy nem volt olyan balkonon elszívott cigaretta, komor tekintetű levesevés vagy futás, amelyet ne lehetett volna politikai ellenállásként, elszánásként vagy menekülésként értelmezni. Ezt az értelmezési réteget viszont '89 egyszerűen kihúzta a magyar alkotások alól.
Korábban generációk szoktak hozzá, hogy akkor is a sorok között olvasnak, amikor ott nincs semmiféle tartalom. Ahogyan Esterházy elegánsan utal rá az 56 szárnyaló tengerimalac példájával, harminc éve még mindenki felkapta volna a fejét egy ilyen képre, miközben a történelmi kontextus nélkül semmiféle valós politikai tartalom nincs a szövegben. Én élvezem azt az alkotói hozzáállást, amikor nem kell feltételeznem, hogy csak a soraink között akarnak tartalmat keresni.
– És ha a sorok között kutatás reflexétől soha nem tudunk már szabadulni?
– Igyekszem nem ezt hinni. A világ ránk is úgy akar tekinteni, mint akik egyre pontosabban tudják meghatározni a maguk sorait, szabályait, törvényeit, és mint akik elsősorban a jól definiált dolgokat tartják értéknek. A sorok közötti tartalom mindig homályos kontúrú, mindig maszatos egy kicsit, ezért én szeretnék törekedni a tiszta beszédre. A művészetnek nem szükségképpen szinonimája a rejtvényfejtés. Vannak korok, amelyekben nem lehet másként alkotni, de jó lenne azt hinni, hogy a mienk nem az a kor.
|
„A wagneri gondolat és zene most is, nekünk is szól és fontos, nem avas, nem dohos”
Fotó: Nagy Attila |
– Idehaza látható a New York-i Metropolitan Opera grandiózus költségvetésű Ringje is. Lehet, kell-e konkurálni vele?
– Semmiképp. De egyébként épp ez a nagyon elegáns, bátor és modern rendezés hívta fel a figyelmem arra, milyen buktatókat rejthet egy Ring-előadás, amelyet egyetlen képi-dramaturgiai koncepcióra építenek fel. Az egy közös tengelyre felfűzött hatalmas, forgatható hasábok prímán szolgálják a 16 órányi játékidő 15 óráját, de egy órányi játéknál öncélúvá, formálissá válnak. Például a walkürök lovaglása kimondottan suta lett. Persze ennyi sutasággal bőven beérném.
– Mit lehet tenni?
– Nem egyetlen nagyon erős képi koncepció mentén próbáltam felépíteni a tetralógiát, mert
tartottam tőle, hogy még egy Rubik-kocka rafináltságú tárgy sem nézhető 16 órán át.
Végeredményként különböző – transzparens és nem áttetsző, egymással szöget bezáró – felületeken jelennek meg vetített képi elemek, ez stílusegységet kínál, de ad annyi szabadságot is, hogy a forma ne kössön gúzsba.
– Régóta kísérletezik a vetített kép színpadi használatával. A technika fejlődése mennyire könnyíti meg a munkáját?
– Amikor 1998-ban megnyílt a Trafó, az XYZ című darabban három projektort használtunk, amelyekkel a tér három síkjára vetítettünk. Be kellett csomagolni a kivetítőket, hogy hallani lehessen tőlük az előadást, VHS-magnókkal bűvészkedtem. A Müpa megnyitásakor A Csodálatos mandarint adtuk elő a Nemzeti Filharmonikusokkal. Készíttettem egy szoftvert, amellyel helyben, a zenekarban ülve tudtam szinkronizálni a vetítést. Ugyanígy csináltuk meg a Kékszakállút is. A tavalyelőtti operaházi Máté-passióé még érzékenyebb program volt: előadás közben folyamatosan tudtam vele korrigálni a vetítés sebességét. A mostani előadásra egy olyan fejlesztést végeztem, amely kimondottan a Wagner-művekhez készülő sok projektoros vetítéseink szinkronizálására szolgál.
– Külföldön ebből remekül megélne. Nem volna jobb malibui villában dőzsölni, és néha elfogadni egy felkérést a Mettől?
– Sokféle feladatot kaptam már eddigi életem során, hol kisebb, hol nagyobb, de mindig véges lehetőségekkel. Ami közös ezekben a munkákban, hogy
mindig igyekszem úgy az adott terepen maradni, hogy azt faltól falig jól bejárjam. Affektált volna azzal jönni, hogy ha nekem ilyen meg olyan lehetőségeim lennének, csodákra lennék képes. Ez szakmaiatlanság. Mint ahogy az a felfogás is, hogy itthon úgyse lehet semmit sem csinálni.
Összeszámoltam: több mint 30 országban fordultam meg hosszabb-rövidebb ideig valamilyen feladattal. Leghosszabb ideig, kilenc hónapig Londonban, ahol két féléven át tanítottam egy egyetemen. Jól eligazodom a világban, de soha sehol nem tudtam volna elképzelni a végső letelepedést. Az én gyökereimet egyszer már átültették: a mai napig Veszprémben, a Balaton-felvidéken vagyok otthon, onnan plántálódtam át a fővárosba és Budakalászra. Nem akarom magam becsapni: én nem tudnám még egyszer maradandó károsodás nélkül átültetni magamat.
