Ilyen éles határvonal nem mutatkozik a politikai, ideológiai váltás előtt és után készült művek között. Még talán Edzoveradze hatalmas ollót ábrázoló, 1987-ből való Tárgy című képén lehet a társadalmi cezúra pillanatát (azt a bizonyos „vörös csíkot”) a legkarakteresebben megfogni. Enyhe rendszerkritika megjelenhetett már a hivatalos szovjet festészetben 1990 előtt is. Gondolhatunk például a Ludwigék által különösen kedvelt Zsilinszkij festészetére, aki a hatvanas években induló úgynevezett „szigorú stílus” képviselője volt.
Ő és követői a szocreál heroizmusával szembefordulva a valódit kívánták ábrázolni nagyon magas szintű festői tudással. Ebben a klasszikus látásmódban festette meg Zsilinszkij a Ludwig házaspár portréját is, amely most a kiállítás központi termének közepére került. Mi sem jellemzőbb ennél a képnél a gyűjteményalapító közismert konzervatív ízlésére. Ez különben a gyűjtemény karakterén is átüt: két szobor kivételével csak táblaképeket látunk (még a nonkonform konceptualistáktól is). Kicsit olyan ez, mint amikor a Budai Ifjúsági Park rockkoncertjein kötelező volt a szövetnadrág.
Az előbb említett valós realizmus egyébként másoknál hiperrealizmusban, fotórealizmusban valósul meg, olykor anélkül, hogy az irányzat nyugati létezésével tisztában lettek volna. A ma már New Yorkban élő Petrov például, aki valósághűen festi üvegtáblák érdekes tükröződéseit (itt a Repülőtér című 1983-as alkotása látható), inkább a XVII. századi hollandokkal rokonítja magát, mint a nyugati hiperrealistákkal, akikről sokáig nem is tudott. Kritikus tükröt tart fotórealizmusával festőtársa, Fajbiszevics, aki tűélesen rögzíti vásznain a peresztrojka alkoholistáit, és még a rossz minőségű fotópapír sárgás tónusát is átemeli képeire.
Az anyagban rejtve megjelenik jó néhány irányzat, iskolaalapító, híres fenegyerek munkája is, így kirajzolódik valamiféle átfogó kép az elmúlt negyven évről. Látunk képet Novikovtól, aki a Pétervári Újak tagja volt (róluk júliusban nyílik majd külön kiállítás is a Ludwigban), majd a kilencvenes években szakított a modernekkel, és újklasszicista iskolát alapított Új Művészeti Akadémia néven. Itt van a gulágot járt neokonstruktivista Steinberg és a hatvanas évek első számú nonkonformistája, Jankilevszkij egy rá jellemző szürreális triptichonnal, vagy Romogyin, aki képein a nyugat ikonjait (például dzsesszzenészek portréit) közös tablóba komponálja az orosz művészek arcképeivel.
|
Mihail Romanyin: Horizont (a kép előterében a művész önarcképe)
A szerző felvétele |
Itt van a szocialista művészettől az absztraktba hajló, úgynevezett szoc-artos Orlov és körének tagjai. Orlov például a birodalmi büsztszobrászatot utánozza, de tárgyakból épített mellszoborral. A hetvenes–nyolcvanas évek vadabb ellenművészei közül megjelenik a képébe intim betéteket is applikáló Sutov, a saját magáról oltárképet készítő, súlyosan alkoholista Purigin, a moszkvai konceptualisták egyik alapítójaként ismert és képein a nyelv és a szavak mindenhatóságát kifejező Prigov vagy a munkások álmát fehér négyzetként ábrázoló festő, költő, zenész Gundlach, akit valamiféle performansz keretében egyszer élve eltemettek valamelyik moszkvai parkban, de mielőtt megfulladt volna, sikerült kiszabadulnia.
Hogy ezt nem látjuk például egy videón – pedig készült róla film –, az árulkodik róla, hogy Ludwigékat nemigen érdekelték a rendszerváltás után előtérbe lépő orosz underground alternatív műfajai.
Vörös Horizont. Orosz és exszovjet művek, Ludwig Múzeum–Kortárs Művészeti Múzeum. Megtekinthető szeptember 6-ig.
