Mindamellett nézni is van mit. Ott van a vásznon a vagabund Tarantino. A 70 mm-es celluloidra szerkesztett képeket, hihetetlen szuperközeli arcokat korábban csak Sergio Leonénál láttunk. A fülünkben pedig ott van Ennio Morricone zenéje, hát nyilván inkább a Volt egyszer egy vadnyugat jut a néző eszébe, hiába hivatkozik Tarantino referenciaként John Carpenter klasszikus sci-fi horrorjára, a Dologra (bár ahhoz is Morricone írta a zenét).
Vagyis itt nem a szituációból, az összezártságból jön a feszültség, hanem a karakterek egymáshoz való viszonyából. Nincs itt igazán izgalmas történet, csak állandó robbanásveszély, ahogy ennyi ego akarja megvalósítani magát. Hosszú szellemi párbajok zajlanak, mielőtt egy fegyver is eldördülne. Tarantino tudja: a pszichikai erőszak erősebb a fizikainál. Igaz, az utóbbi terén sem kell félteni őt. Ő nemcsak az amerikai trasht imádja, de a távol-keletit is. Nem múlhat el filmje a japán Sonny Chibától látott erőszakkoktél nélkül.
Ezúttal a drámai hatáskeltés érdekében a krimik feszültségteremtését vette mérvadónak. Hiszik vagy sem, néha olyan érzése van az embernek, mintha a bajszát pedrő Hercule Poirot is a színen lenne, és a néző várja, mikor leplezi le a nagy rejtélyt. Csak éppen ez a poirot-i szerepkör vándorol (nagyszerű paródia!). Hol Kurt Russel fejvadásza a detektív, hol Samuel L. Jackson karaktere kapja a feladatot.
A félig-meddig a törvény emberét alakító Walton Goggins pedig első pillantásra az ostoba fickó archetípusa, aki aztán nagyon is komoly szerephez jut. Mennyire jellemző ez Tarantinóra!
Goggins tökéletesen felnő a parádézó Jackson mellé, de tulajdonképpen nehéz volna rossz alakítást mondani a filmből, még az „egy arccal rendelkező” Michael Madsen is nagyszerűen hozza, amit a rendező mindig eljátszat vele: a lelkiismeret nélküli gyilkost.
És itt meg is van a fő kérdés: van olyan karakter ebben a filmben, aki nem lekiismeret nélkül öl? A választ a moziban keressék!
Aljas nyolcas
Forgalmazza: Fórum Film
Tarantino zseni
Nem is olyan nagy kockázat a címben foglalt megállapítás, elvégre a Ponyvaregény óta hazánkban sem vitatja ezt senki. Nálunk csak azért nem a Sundance-győztes Kutyaszorítóban lett a kultfilmek legnagyobbja, mert annak idején a forgalmazó a tékákba száműzte a mozis bemutató helyett. A „csak videón” szlogen persze még klappolt is a műhöz, amelyet Tarantino egykori videotékásként kedvenc B kategóriás klasszikusai hatása alatt álmodott meg. Hét ember beszél benne szüntelen, a kamera sem nyugszik: körzése mintha örökké tartana. Ráadásul Tarantino maga figurázza ki színészeként Madonna dalát. Nincs azzal baj, hogy annak idején nem esett le, hogy a gagyiból művészet épült, hogy éppen Kuroszava-parafrázist néztünk be, meg persze Sergio Leonét. A Ponyvaregény és a Jackie Brown után pedig egyértelmű volt: noha újrahasznosított meséket látunk, mégis sokkolóan új előttünk minden. Friss volt a hang, az elbeszélés módja, és az író-rendező Tarantino szemtelenül sokat tudott a folyton jó szövegeket nyomó gazemberekről és az általuk uralt Amerika légköréről anélkül, hogy komolyabb és direkt társadalomábrázolásba fogott volna.
