A folyamat el is indul ekkor, de csak hosszú évek múlva szilárdult meg a rendszer.
Az oktatáskutatók az egyik legjelentősebb oktatási reformnak tartják a mindenki számára kötelező, egységes, nyolc évfolyamos alapképzés megteremtését, amely igazodott az akkori nemzetközi trendekhez.
Egy idő múltán éppen ez a merev szerkezet vált a problémák egyik forrásává. Már a hatvanas-hetvenes évektől kezdve megjelent az az igény, hogy az alapozó szakasz hosszabb legyen, de nem lett.
A rendszerváltást megelőző időszakban már egészen világos volt, hogy az ismeretanyag elképesztő ütemű bővülésére a magyar iskolarendszer egyre rosszabb válaszokat ad, s nem erősíti meg azokat az alapkompetenciákat, amelyek a folyamatos, egész életen át tartó tanuláshoz kellenek. Ezért indult el a rendszerváltás után az a reformfolyamat, amelynek egyik elemeként kialakítottak egy új Nemzeti alaptantervet, amely a lexikális ismeretek helyett a kulcskompetenciákra helyezte a hangsúlyt.
Az 1996-os közoktatási törvény ezzel párhuzamosan 16-ról 18 évre emelte a tankötelezettséget, amellyel megvalósult a 12 évfolyamos kötelező közoktatás.
Ezt a napjaink nemzetközi trendjébe illeszkedő tendenciát akasztotta meg a második Orbán-kormány,
amikor 2010-ben hátraarcot hirdetett, megtartva a hagyományos iskolaszerkezetet (azaz a nyolc évfolyamos általános iskolát és a ráépülő középfokú oktatást), lecsökkentette a tankötelezettség korhatárát újra 16 évre, lexikális tartalmakkal telezsúfolt új NAT-ot alkotott és illogikus döntések sorozatával gyakorlatilag a Rákosi-korszakba repítette vissza a magyar közoktatást.
És most ülünk a romokon, mint hetven évvel ezelőtt. Ennek fényében nem meglepő, hogy a Fidesz bedobta a köztudatba a kilenc évfolyamos iskola gondolatát, mintegy belátva, hogy eddigi oktatáspolitikáját a társadalmi mobilitás elősegítése helyett a tanulási, kitörési utak szűkítése jellemezte. Igaz, sok szakértő szerint ez az intézkedés, a meghosszabbított általános iskola is csupán egy újabb eszköz lenne a kormány kezében ahhoz, hogy a szelekciót erősítse.
Az 1945-ös rendelet valóban fordulópontot jelentett. Ahogy Kelemen Elemér fogalmaz: „történelmi jelentőségét tekintve – a magyar társadalom és a hazai közművelődés polgári demokratikus átalakulásának fordulópontja, a modern magyarországi oktatási rendszer kiépülésének, európai léptékű átalakulásának, fejlesztésének meghatározó eseménye volt”.
A művelődéstörténész az általános iskola megteremtését Eötvös József 1868. évi népiskolai törvényéhez mérhető jelentőségű fejleménynek tartja. (Az a törvény, úgyszintén követve az akkori nemzetközi fejlődést, óriási oktatási expanziónak nyitott utat azzal, hogy bevezette a 6–12 évesek tankötelezettségét.) Kelemen Elemér idézett tanulmányából azt is megtudjuk, hogy már a XIX. század végén megjelent az az igény, hogy 14 éves korig tartson az alap iskoláztatás, de „kihívássá” ez a XX. században vált.
Nem csoda: Stark Antalnak A közoktatás volumenének, szerkezetének és finanszírozásának alakulása 1920–2016 című tanulmányából tudjuk, hogy 1920-ban a hatévesnél idősebb magyar lakosság 15,2 százaléka még analfabéta volt. A két világháború közötti oktatáspolitika megcélozta ugyan a népiskolák kiterjesztését és nyolcosztályossá fejlesztését, de a reform messze járt még a céljától, s egyébként sem szolgálta az oktatás rendies jellegének átalakítását, a születési kiváltságok jelentőségének csökkentését. Így érkeztünk el 1945-höz. Nagy Péter Tibor történész, a korszak kutatója a Népszabadságnak azt mondja: két dolgot élesen külön kell választani.
– A XIX. századtól létezik az az oktatáspolitikai törekvés, hogy emelni kellene a kötelező évfolyamok számát. Ennek a törekvésnek volt az egyik eleme, hogy 1918–19-ben a szociáldemokrata oktatáspolitika be akarta vezetni a nyolc évfolyamosra bővített népiskolát, sikertelenül. 1928-tól a népiskolákat elméletileg fokozatosan bővítették nyolc évfolyamossá, amelynek törvényi keretei 1940-ben jelentek meg – magyarázza a történész, hangsúlyozva, hogy mindezen kísérletek ellenére 1868-tól 1945-ig négy eleminél volt az osztópont.
Vagyis az egységes alapfokú oktatás mindössze négy évig tartott, utána a gyerekek különböző szintű és színvonalú képzésekben folytatták a tanulást.
A diákok töredéke ment a felsőoktatás felé utat nyitó reáliskolákba vagy gimnáziumba. Nagyobb részük ment polgáriba, a tömegek pedig az ötödik elemivel folytatták. – Az alapvető változás 1945-ben tehát nem az volt, hogy megnövelték a kötelező osztályszámot, hanem az, hogy az osztópontot feljebb vitték.
Ez az intézkedés akkoriban az európai szociáldemokrata oktatáspolitikával és az amerikai demokrata oktatáspolitikával is összhangban volt. Európában voltak olyan országok, ahol átjárhatóbbá tették az egyes iskolatípusokat, volt ahol, mint Magyarországon, egységesítették. – 1945 előtt az oktatási rendszer a rendiesen tagolt társadalomhoz igazodott. A továbbtanulás lehetősége csak az úri rétegeknek, szűk városi értelmiségnek, munkás elitnek nyílt meg. A tanulási utak nemileg is differenciáltak voltak.
A lányok jellemzően polgáriba jártak gimnázium helyett. Lánygimnázium nem volt minden városban, míg polgári minden jelentősebb településen – illusztrálja Nagy Péter Tibor azt az iskolaszerkezetet, amelyből aztán 1945-ben ki kellett alakítani a nyolc évfolyamos általános iskolát. Ez az átalakítás magában hordozta a konfliktusokat: hiszen fizikailag nem épültek új iskolák, a meglévőkből kellett kialakítani a nyolcosztályosokat. Így volt, ahol a reálgimnázium alsó tagozata vált az általános iskola felső tagozatává, máshol a polgári alakult át.
Ez óriási minőségi különbségeket jelentett. Egy gimnáziumból lett általános iskolában gimnáziumi tanárok voltak. Innen könnyebb volt továbbtanulni.
A kis falvakban a nyolc évfolyamot csak úgy lehetett kialakítani, hogy a különböző fenntartók (egyháziak, községiek) kényszerűen együttműködtek. Az államosításra 1945-ben még nem volt politikai szándék, de ez a különféle fenntartókra rótt együttműködési kötelezettség már magában hordozta az iskolák államosításának lehetőségét.
Arra a kérdésre, hogy egy ilyen horderejű intézkedést, mint amilyen a kötelező általános iskola megteremtése volt, a kormány miért csak rendeletben szabályzott, Nagy Péter Tibor azt mondja: kockázatos lett volna a kérdést a parlament elé vinni. – Nem biztos, hogy meglett volna a többség. Óriási erővel lobbiztak volna a képviselőknél egy ilyen törvény ellenzői, hiszen ezzel az intézkedéssel gyakorlatilag megsemmisítették a polgári iskolákat és nagy csapást jelentett ez a középiskoláknak is.
Az ideiglenes kormány feltehetőleg ezt akarta megelőzni. Végül kikristályosodott formában az 1961-es törvénybe szövegezték bele a nyolcosztályos általános iskolát. A kutató érdekességként megemlíti, hogy 1989-ben éppen Hoffmann Rózsa – a második Orbán-kormány oktatási államtitkára – forszírozta gimnáziumigazgatóként, hogy el lehessen indítani a nyolcosztályos gimnáziumokat.
– Ez a törekvés egyértelműen arra irányult, hogy a gyerekeket a négy elemi után ismét szét lehessen választani. Az akkori művelődési miniszter, Glatz Ferenc nem tudott ennek ellenállni, és újra megnyitotta a lehetőséget a korai szelekció előtt. Nem meglepő, hogy a saját tradícióikhoz ragaszkodó egyházi fenntartók tömegével nyitották a nyolcosztályos gimnáziumokat.
Most, 70 évvel később, belátható, hogy a nyolc évfolyam története komoly tapasztalatokkal szolgálhat egy esetleges – jelenleg elkerülhetetlennek látszó – iskolaszerkezeti reformhoz.
A bevezetés körülményeitől kezdve a fellépő pedagógushiányon át a magyar oktatás színvonalára negatívan ható korai szelekciós mechanizmusok kialakulásáig bezárólag úgy tűnik, mintha visszaléptünk volna a múltba. Mindent elölről kellene kezdeni.
