Eközben egy szóval sem utalt arra, hogy a szovjet cenzúra legfontosabb és legtöbb figyelmet igénylő feladata az ideológiai alapú szelekció volt. Ez a gyakorlat már nagyon korán kialakult.
Alig telt el néhány nap a bolsevik hatalomátvétel után, és már megjelent a Népbiztosok Tanácsának az a rendelete, amely szigorú ellenőrzés alá vonta a sajtót. E dekrétumra hivatkozva 1918 nyaráig több mint 470 ellenzéki újságot tiltottak be. Ez a szigor, kiváltképp a polgárháború után, még a bolsevikok egy részének is elfogadhatatlan volt.
Ám hiába emelték fel szavukat a politikai ellenfeleket is megillető szólás- és sajtószabadság védelmében, álláspontjuk a bolsevik párton belül kisebbségben maradt. A sajtó és a könyvkiadás szigorú és centralizált ellenőrzésére már 1922 nyarán országos hatáskörű cenzúrahivatalt hoztak létre. Ez volt a Glavlit. A 20-as évek végén még csak pár tucatnyi munkatárssal dolgozó hivatal egy évtizeddel később már több ezer fős apparátust foglalkoztatott.
Az intézmény a késői sztálinizmus éveire már valóságos
árnyékbirodalommá nőtte ki magát.
A cenzúrahatóság illetékessége ekkor már hét nagy területre terjedt ki. Külön részleg foglalkozott a Szovjetunióba bejutó külföldi kiadványokkal, az országban akkreditált külföldi újságírók kimenő tudósításainak ellenőrzésével, a központi kiadóknál megjelenő folyóiratok és könyvek előzetes cenzúrájával, a periférián kiadott lapok és könyvek utólagos ellenőrzésével, a központi lapok és rádióállomások, valamint a Szovinformbjuro és TASZSZ anyagainak kontrolljával.
Önálló osztály felügyelte az állam- és a hadititkok védelmét. De létezett egy olyan részleg is, amelynek az volt a feladata, hogy a már könyvesboltokba és könyvtárakba került – utóbb azonban politikailag kártékonynak ítélt – kiadványok kivonásával foglalkozzék. A központi hivatal munkáját helyi irodák segítették, ezzel téve teljessé – az ország utolsó szegletére is kiterjedővé – a cenzúrahatóság működését. Ám a Glavlitnak más feladatai is voltak.
|
Nyolc év alatt tizennégyről háromezerre nőtt a tiltott tartalmak száma Oroszországban
Alexander Natruskin / Reuters |
Ez a hatóság járt el az új kiadók és folyóiratok alapításának engedélyezésében, vezetőik kiválasztásában is. Felügyelete alá tartoztak nemcsak a rádióműsorok, de a kiállítások és a nyilvános előadások is. Sőt egy idő után a színházak repertoárját is a Glavlit hagyta jóvá. Figyelméből még arra is futotta, hogy ellenőrizze és szigorú keretek között tartsa az antikváriumok forgalmát, a lakosságtól átvehető könyvek körét.
A cenzúrahatóság 1925-ben adta ki azt az első, 16 oldalas, szigorúan bizalmas instrukcióját, amelyben munkatársainak felsorolja az államtitokként védendő területeket. Ez a lajstrom akkor 96 fajta „titkot” tartalmazott. De a titkok, mint tudjuk, szaporodnak, kiváltképp, ha az állam hajlamos a paranoiára. A szovjet állam pedig hajlamos volt.
Ezért aztán a központi cenzúrahivatal 1936-ban már közel négyszáz „titokfajtát” tartott számon. Egy évvel később pedig már csaknem hétszázat.
Ezzel párhuzamosan a cenzúrahatóságnak már a 30-as évek közepére sikerült elérnie, hogy munkatársai minden kiadóban, rádióállomáson, hírügynökségben, postán és vámhivatalban jelen legyenek, és éberen figyeljék az ott folyó munkát. A Glavlit illetékességi körébe tartozott a könyvtárak állományának folyamatos ellenőrzése is. E feladat teljesítése időnként komoly erőket kötött le.
Ilyen periódus volt például a korai 20-as évek, amikor az ország kulturális vezetése elérkezettnek látta az időt arra, hogy a közgyűjteményeket megtisztítsák az „eszmeileg idegen” könyvektől. Kezdetben ezekre a kötetekre megsemmisítés várt, ám 1926-ban megváltozott az addigi gyakorlat. A nemkívánatos könyveket ettől kezdve nem megsemmisítették, hanem egész egyszerűen elzárták az olvasók elől. Így jöttek létre a könyvtárak „speciális részlegei”, az úgynevezett szpechranok.
Ide kerültek azok a könyvek, amelyekről úgy tartották, hogy politikai, ideológiai vagy egyéb okokból a rendszerre veszélyt jelentenének. Ezek éppúgy lehettek a szovjet hatalom előtti korszakban megjelent kiadványok, mint az emigráció tagjai által jegyzett könyvek és folyóiratok. De idővel azok a kötetek és periodikák is idekerültek, amelyek szerzői a történelmi bolsevizmus első nemzedékéhez tartoztak, ám politikai pályájuk egy pontján konfliktusba kerültek Sztálinnal.
Olyannyira, hogy még a 80-as évek közepén is könnyebb volt az orosz szellemi reneszánsz nemzedékéhez tartozó filozófusok könyveihez hozzájutni, mint Buharin vagy Trockij írásaihoz. Bergyajev és Sesztov már rég nem volt anatéma alatt, miközben Kamenyev és Preobrazsenszkij köteteihez még mindig külön engedélyt kellett szerezni.
A szovjet cenzúra világához tartozott még egy fontos terület: a külföldi rádióállomások zavarása. Az ország politikai vezetése – miután nem tudta a háború után meginduló orosz nyelvű külföldi rádióadások tartalmát befolyásolni – egyetlen megoldást látott a probléma kezelésére.
Ez pedig az adások vételi feltételeinek megnehezítése volt. Rövid időn belül zavaróállomások sorát építették föl országszerte. Ugyan nem volt ez különösebben kifinomult megoldás, de hosszú időn át mégiscsak működött. Ám egy idő után – a kelet–nyugati kapcsolatok kiszélesedésével és enyhülésével párhuzamosan – alkalmazása kezdett egyre kínosabbá válni. Mégsem tudott Moszkva könnyen megválni tőle.
A gorbacsovi korszaknak kellett eljönnie ahhoz, hogy ezen a területen is változás történjen. Ennek első jeleként a szovjet vezetés elkezdett más és más módon viszonyulni a különböző nyugati rádióállomásokhoz. Ez odavezetett, hogy
a Voice of America és a BBC orosz adásának zavarásával Moszkva már 1986 őszén felhagyott, miközben a Szabad Európa Rádió és a Deutsche Welle vételi feltételeit tovább rontotta.
Ám két évvel később – ahogy egyre inkább elmélyült a reformpolitika – az ország vezetése úgy döntött, hogy véget vet a külföldi adások zavarásának.
A csernobili atomerőmű katasztrófája után a gorbacsovi politika egyik legfontosabb törekvésévé a társadalmi nyilvánosság kiszélesítése vált. A glasznoszty egyike lett a reformkurzus szimbólumainak. A nyilvánosság kiszélesítésének jegyében már 1987-ben elkezdték felülvizsgálni az ország legnagyobb könyvtárának zárt állományát. A Lenin Könyvtár hatalmasra duzzadt – több mint 27 ezer szovjet és 250 ezer külföldi könyvből álló – közhasználatból kivont gyűjteménye jórészt ekkor került át a nyilvános, mindenki számára hozzáférhető állományba.
Ugyancsak ekkor vette kezdetét a korábban tiltólistán szereplő könyvek hazai publikálása.
Szolzsenyicin Gulag-szigetvilága, Paszternak Zsivago doktorja és Grosszman Élet és sorsa csak ennek az újabb, gorbacsovi olvadásnak köszönheti, hogy megjelenhetett végre a Szovjetunióban.
1990 nyarán a Glavlit már arra adott utasítást a könyvtáraknak, hogy a még megmaradt zárt részlegeiket is számolják fel, és egyesítsék nyilvános gyűjteményükkel. 1991 áprilisában pedig már maga a cenzúrahatóság is megszűnt. A szövetségi kormány fölöslegesnek találta további működését.
Ma viszont egészen más idők járnak. Egyre több a tiltás és a korlátozás. Nem tértek vissza ugyan a szovjet idők, de a tendencia mégiscsak aggodalmat keltő. Az új cenzúrahatóságként működő Roszkomnadzor egyre fesztelenebbül jár el, míg az igazságügyi minisztérium egyre nagyobb számban tesz fel tiltólistájára állítólagos szélsőséges tartalmuk miatt különböző anyagokat.
Ezen a listán 2007-ben még csak 14 közlemény szerepelt. Ma már a számuk megközelíti a háromezret.
Nyilván változik a világ és benne Oroszország is. Új, korábban nem ismert kihívások érik, de hogy ezek ilyen gyorsan törnének rá, az azért nehezen hihető.
